Herczeg Attila: Megdönteni Hajnal Tímeát

Tegnap már ott tartottam, hogy bárhova elmennék, bármit megnéznék, csak menjek már. Mozi lett a vége. Kísérőm nem ugyanaz volt, aki szokott, de bevált, majd még igényt tartok rá. És igen, láss csodát, ebbe a filmbe sikerült belefutnom, mentségem legyen, az esti időpont kötött volt, nem nagyon volt más választásom. Mehettem volna sétálni is helyette, de üresjáratra vágytam, ne kelljen gondolkozni, jöjjön, aminek jönnie kell. Jött is. Nem volt annyira rossz. Meglepetésemre 4 idős hölgy ült le mögém, picit aggódtam is, hogy nem jó filmre jöttem be, vagy ők tévednek egy óriásit. Nem, nem bizony, sőt többet, jobban és hangosabban nevettek, mint én, vagy, ahogy a történet kívánta volna. Iszonyú nagy gagyit láttam, Coelhos poénokkal. A film pedig pontosan arról szólt, amiről a címéből is következtethetünk. Engem egyébként Osváth Andrea érdekelt, mint „világhírű” magyar színésznő. 20 perc után azt mondtam, hogy sajnos úgy vélem, ő most nem játssza a szerepét, hanem tényleg ilyen és tényleg csak ennyi. Simon Kornél viszont jó volt (ő amúgy is jó, hálisten, nem egy Csányi Sándor, aki az ügyeletes szívtipró a filmiparban) Jordán Adél pedig kiválóan alakítja a 15 éve sértődött, most pszichológusként dolgozó nőt. Volt még egy prostituáltat játszó színésznő is, a nevét most nem tudom, de remekelt. A helyszínek Budapest különböző terei, éttermei, utcái voltak, néhányat felismertem. Gyanítom, hogy a most épülő, nem akármilyen beruházású Felcsúti stadionban is jártam. Ez nem tetszett, de a filmet ki tudja, ki mindenki támogatta. Olyan poénokon nevettem, amin egyébként nem szoktam (ebben közrejátszottak az idős hölgyek is mögöttem, ők hihetetlenül élvezték a pikáns vagy bizarr részeket is) és mivel legalább 25 éve nem mentem vígjátékért moziba, ezért olyan nagyon nem is bántam meg. Akkor nézd meg, ha nincs más dolgod, ha már nagyon mehetnéked van, egyébként nem muszáj! 

Asghar Farhadi: Elly története

Negyedik nagyjátékfilmje Asghar Farhadi író-rendezőnek az Elly története. Övé a Nader és Simin film is, azt még nem láttam. Jó szívvel ajánlom, nemcsak azért, mert viszonylag kevés iráni filmet láthatunk a tv-ben, vagy moziban, hanem azért, mert ezekben az alkotásokban nagyon sok titokzatosság, szépség és lassan fokozódó feszültség van. Morajlik, mint a háttérben a Kaszpi-tenger, sejtjük közben, hogy ennek még szerepe lesz, mégsem tudjuk, mire számíthatunk. Ebben a filmben egészen a végéig nem tudjuk mi is lesz. Sőt, azt sem, hogy mi is volt, mi történt tulajdonképpen. Az első képsorokkal egy vidám, fiatal társasághoz csatlakozunk. A nők kendőben, de bennük ugyanazzal a szabadságvággyal száguldanak az úton, mint a férfiak. Akár egy vidám film is lehetne, ilyen indulással. A rejtély mégis ott motoszkál bennünk, hiszen ismerve a perzsa társadalom dogmáit, ezt a fesztelen kirándulást óvatos, gyanakvó szemmel nézzük. Romos ház, férfiak, nők együtt, és Elly, aki „kilógva a sorból”, „oda nem illőként” velük érkezik a hétvégére. A történet nem Elly története, hanem minden szereplőé. A vádak, a rossz döntések, a rábeszélések és tétova életvágyak filmje. Ki az az Elly? Nyugtalan film, a mosoly egy idő után összeszűkült szemre vált majd. De nem is mondok többet róla, csak ajánlom. 

Cristian Mungiu: A dombok mögött

Cristian Mungiu A dombok mögött (După dealuri, Dombokon túl) című filmje ( a rendezőtől már láthattuk a 4 hónap, 3 hét, 2 nap c. fimet) egy megtörtént esetet dolgoz fel. Tatiana Niculescu Bran két dokumentarista regényt írt a témáról, A Tanacu-i gyónás illetve Bírák könyve címmel. Egy Vaslui megyei kolostorban megbetegszik egy fiatal lány, akiről azt tartják, hogy megszállta az ördög és ennek kiűzésére a kolostor vezetője minden általa szentnek vélt eszközt felhasznál. A kolostorban elzártan élt, életüket Istennek szánt apácák meggyőződve a pópa szentségéről, csatlakoznak a lány keresztre feszítéséhez. Mert tulajdonképpen tényleg ezt teszik. Ahogy magukat megfeszítve, az általuk létrehozott, belső, zárt törvényeik szerint élnek, úgy mindazt, aki betéved ebbe a világukba – szándékosan mondom, a betéved szót, azt a maguk képére, életére kényszerítik. Innen nincs kiút. Aki elmegy, vissza már nem térhet. Aki Istennek szánja életét, csak így élhet. A film a szeretetről szól. Arról a szeretetről, amit az emberi természet, gondolkodás egy tollvonással átírhat, átértelmezhet, ha nincs szabadsága a saját hitében, meggyőződésében.

Andrei Zvyagintsev: Visszatérés (Vozvraschenie)

Andrei Zvyagintsev orosz rendező Arany Oroszlán-díjas alkotása aVisszatérés, eredeti címe Vozvraschenie. Komor hangulatú, szürke, néhány szereplős, kevés dialógussal készített alkotás. Tarkovszkij filmjeihez hasonló – írják róla – és valóban azt a képi világot, atmoszférát kapjuk, amit az ő filmjeiben már megszoktunk és talán érteni is véljük. A film témája az apa-fiú kapcsolat boncolgatása, szinte szó szerint ízekre szed és a fájdalom, az együttérzés elkerülhetetlen. A tekintélyelvűséget, az apát eddig csak fényképen látott fiúk félelmét a rájuk nehezedő, őket megtörni akaró hatalom erejét nézhetjük végig. És végig is nézzük, pedig tudjuk, érezzük, a tragédia elkerülhetetlen, de nem biztos, hogy eltaláljuk, mi is fog történni. A film tökéletesen mutatja be a főszereplők között feszülő hús-vér konfliktusokat. Lassú és nehéz film, de akik Tarkovszkijfilmjeit kedvelik, azok ettől a filmtől is sokat várhatnak és meg is kapják. A teljes film megnézhető a youtube linken.

A nagy füzet

Lesz itt egy bejegyzés a filmről. Ma délután moziban láttam, 8 másik nézővel. De előtte kicsit körüljárom a film elkészítésének menetét, és újraolvasom a könyvet. Meg kell tudnom, mi is volt ez és miért így készült? Az eddig olvasott vegyes, és inkább negatív kritikák felé hajlok, olvasva, ismerve Agota Kristóf könyveit, Szász János filmjeit.
Előzetes

Aludtam rá pár napot mielőtt mondanék valamit (ezt máskor is megtehetném, néha meg is teszem), de nem lett jobb a véleményem. Már helyből úgy ültem be, hogy ebből nem nagyon lehet jó filmet készíteni. Nem csak azért, mert a téma olyan, hogy sokan, sokféleképpen feldolgozták már, hanem, mert  Agota Kristóf könyvei, gondolatai csak a saját, belső filmünkön láthatóak.Ő ad ebben szabadságot, még keménységében is. Nem csak tényként közöl, hogy biz' az élet hozhat ilyet is, hanem már ott is vagy, te vagy az általad választott (fő)szereplő. Azokkal kell egyetértenem, akik a filmet a könyv képes illusztrációként minősítették. Nagyon nem lehet átélni. Kellően érzékeny vagyok, emellett kemény kritikus is, de nem tudtam átélni. 40 perc után néztem meg, mennyi az idő, és nem azért, mert szombat délután, egyedül néztem meg. Ültek bent mások is. De fészkelődtek, izegtek-mozogtak, valami nem stimmelt. Az első képkockáknál már nem hittem el, hogy ott vagyok, mármint, hogy tényleg bevonz a Szász által felállított világ. Azt kérdeztem elsőként, hogy kinek készült a film? Ez mindig kérdés nekem. Melyik korosztálynak? A fiatal, középiskolás korosztályt gondoltam elsőnek. Nem ők voltak a nézők között. Mindenki idősebb volt. Sokkal, még nálam is. Mögöttem egy idős, ősz hajú férfi ült, és együtt jött ki velem, meg le a mozgólépcsőn is. Annyira megkérdeztem volna tőle, hogy milyennek találta a filmet, de nem vagyok egy megszólítós fajta. Már bánom. Egyedül ballagtam haza a merengésemmel. A könyvre pontosan emlékszem, arra is, hogy nagyon mélyre lökött. Alig bírtam felmászni. Itt viszont, csak a könyv szinte szó szerinti közlését láttam.  Valahogy minden kiszámítható volt, nem hagyott teret az érzelmeknek. Túl sok volt a kimondott szó, több is, mint amit Agota kimondott. A könyveit ismerve, amiket (és ebben ő az egyetlen) rendkívül gyorsan elolvasok. Hogy kevesebb ideig fájjon. Mert fájnak a sorai. Mert belemar a létembe. Mert úgy érzem, ha nem mondaná is tudnám, mit mond. Ritka érzés, de előfordul nálam. A túlélésben is jó vagyok. Háborúban ( igazi, halálközeli háborúban) még nem voltam, de Agota soraiban, anélkül, hogy tudnánk, milyen évet írunk is tudjuk, hogy vannak külső és belső háborúink. Hogy vannak a világ (az emberek) által okozott vívódások, éhezések (lelki és konkrét éhség), voltam már éhes, így is úgy is, talán a lélekedzését is ismerem, de azt itt nem tudtam átélni. A gond nem az, hogy a gyermek szempontjából nem éreztem a kiszolgáltatottságot, az elhagyatottságot, hanem, hogy az ikrekre kiválasztott szereplők, ezt nem tudták velem elhitetni. Nem volt meg a fokozat, nem volt meg a kezdet és a vég. Egyből a végben vagyunk. Agota könyvében nem. Ott megvan a kezdő pillanat meg van a végső kárhozat, de a megfordulás is, a megtört életek sorsszerűsége. Meg van az íve, kortalanul, történelmetlenül (itt az emberre, mint túlélőre gondolok), aki elképesztő ösztönnel rendelkezik ahhoz, hogy megmaradjon, hogy kibírjon borzalmakat. Én itt csak a technikát láttam hozzá, a hogyan-ját. De közben majdnem mindegy volt, hogy mi lesz a vége. Igaz, tudtam, hogy mi lesz. Szász ennél többet tud. Sokkal többet, sokkal közelibbet. Érzékeny, remek ember (lehet) és már bizonyítottan jó rendező. Ez most mégsem sikerült. A hatást értettem, de nem éreztem.
Ha mondjuk jókedve van az emberfiának és bemegy egy drámára, annak úgy kell ütnie, hogy utána szarul legyek. Ha rossz kedve van az emberfiának és bemegy egy vígjátékra, akkor annak úgy kell szórakoztatnia, hogy lehetőleg minden gondomat elfelejtsem, legalább arra a másfél órára. A hiba bennem is lehet. A film Agota Kristóf emlékére készült. Tehát őt akartam Szász által látni. Nem sikerült. Nem baj, ettől még Szász filmjeit továbbra is megnézem. Egyébként meg vállalom, hogy nem értettem a rendezőt, mert elfogult vagyok Agota Kristóffal, de hát Szász Jánossal is.
(Tóth Orsinak kéne egy szerep, ahol nem magát kell játszania. Jó színésznő, csak eddig nem tudta a tehetségét megmutatni. Földim, ismerem az édesanyját is, és mindene meg van ahhoz, hogy egyszer egy olyan szerep találja meg, ahol játszania is kell.)

Andrei Tarkovszkij: Áldozathozatal

A meg nem értett film?

Az tény, hogy Tarkovszkij áldozathozatalát nem könnyű magunkra vonatkoztatni. Az sem mindegy, hogy mikor nézzük. Inkább késő esti film, nem szombat délutáni. Nincs rá magyarázatom, csak úg

y mondom. De, ha végig gondolom, akkor arra jutok, hogy az ő filmjeihez magányosság kell. Nem tömegfilm, nem olyan, amihez a moziban ülők nyüzsgése szükséges lenne. Mint mondjuk egy vígjátéknál, ahol a felszabadult nevetéshez sokszor jól jön a szomszéd humorérzéke. Itt nem ez kell, hanem a csend. Ha van rá mód, akkor érdemes Tarkovszkij filmjeit sorrendben nézni, mert életműve egyben az életútja is „Filmjeim – az életem. Életem – a filmjeim” – nyilatkozza ő maga. 

Nem állítom, hogy a legjobb filmje, sőt a kritikák erőteljesek vele szemben, és ha bárkit is megkérnénk, mondjon egy filmet tőle, biztos, hogy a Stalker-t vagy a Solaris-t fogják mondani. Pedig ez a filmje is legalább olyan fontos kérdéseket feszeget. Úgy, mint a halál, az elmagányosodás, az Ige (akár mint logosz, akár más jelentésében). 

És ha már Ige, akkor feltétel-nélküliség és cselekvés. Már meg is van, az első kérdés ami felmerülhet. 

Van-e cselekedet, ami feltétel nélküli? 

Van-e áldozathozatal, ami feltétel nélküli? 

Van-e egyáltalán az ember cselekedeteiben bármi is, amihez nem kötődik feltétel? 

Akik Bergman filmjeit kedvelik, azoknak Tarkovszkij filmjei sem fognak csalódást okozni. Maga Tarkovszkij írja naplójában a Bergman filmekről: „Adva van egy olyan világ, amelyikben semmi sem történik, a tárgyak gigantikus árnyat vetnek, bizonyos figurák átfutnak rajta. És ebben a jeges, tökéletesen fagyos, szimbolikus világban, feltételes atmoszférában, egy teljes mértékben feladványként működő, teorémaként kidolgozott és bebizonyított szerkezet bontakozik ki.” 

Igaz, tőle valóban távol állt a „bergmani világ”, de ahogy írják is életművének utolsó darabjáról: „Ám épp a szerzőidegen elemek avatják kitüntetetten fontossá az életmű zárótételét. Különös, de a film abból eredően vált kíméletlenül pontos önportrévá, hogy nem lett remekmű: az Áldozathozatal egy zseniális képességeinek csak korlátozottan a birtokában lévő, ám elgyengülten is erős rendező munkája. Egy nagybeteg művész truffaut-i értelemben vett „beteg nagy filmje”.

"Az ember egyetlen lehetősége a mai világban, az elvesztett hit újrafelfedezése. Meg lehet, vissza lehet szerezni valamit, ami már alig van jelen a mindennapjainkban, ami nélkül kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk, ami talán megmenthet bennünket a végső pusztulástól. Ez pedig a hit. Tarkovszkij tézise világunk felborult rendjéről pontos: elfelejtkeztünk a szeretetről, egymásba marva kapdosunk valami megfogható, megehető, magunkévá tehető, birtokolható dolog után. Pedig "a legfőbb a világban az, ami nem látható, nem hallható, nem érezhető" /Lao-ce/. Az Apokalipszis már rég kezdetét vette, az a kérdés, mikor ér véget. Hogyan tudunk szembe nézni vele, milyen áldozatra vagyunk képesek mások és magunk megmentéséért. Elhisszük-e, hogy csak önzésünkről megfeledkezve maradhatunk meg mi is. János Evangélium első soraival végződik, s ugyanakkor kezdődik a film: "Kezdetben vala az Ige, De miért, papa?" Andrej Tarkovszkij élete utolsó filmjét kisfiának, Andrjusának ajánlotta "reménnyel és bizakodással." (youtube)

Áldozathozatal

(Offret)

színes, magyarul beszélő, svéd-angol-francia filmdráma, 143 perc, 1986 

rendező: Andrej Tarkovszkij
forgatókönyvíró: Andrej Tarkovszkij
zeneszerző: Watazumido Shuso
operatőr: Sven Nykvist
jelmeztervező: Inger Pehrsson
producer: Anna-Lena Wibom
látványtervező: Anna Asp
vágó: Andrej Tarkovszkij, Henri Colpi, Michal Leszczylowski

szereplő(k): 
Erland Josephson (Alexander)
Susan Fleetwood (Adelaide)
Allan Edwall (Otto)
Gudrún Gisladóttir (Maria)
Sven Wollter (Victor)
Valérie Mariesse (Julia)

Ki-duk Kim: Tavasz, nyár, ősz, tél...és tavasz

Koreai gyöngyszem – írják a filmről, és valóban az. Tökéletes elmerülés, belebújás egy olyan gyönyörbe, ami hosszan bizsereg. Akár hányszor nézem meg (viss

za-visszatérő filmem), átlépek egy olyan meditatív állapotba, amiben nem kiüresítem magam, hanem inkább hogy betöltöm. 

Az apró csend-csodákból, a természetességből gyűjtögetek és próbálom sokáig megőrizni magamban. Nem a kis szigetre vágyom, nem a remete életre, a teljes elvonulásra – hogy is vágyhatnék erre, (talán) nem is megvalósítható – hanem arra, hogy mindezekből és mindezeket „éber”, túlságosan is valós mindennapjaimban néha megleljem. Mint a gyöngyöket, az óceán mélyén. Ki-duk Kim filmjei kevés szóval, akár szavak nélkül is érthetőek. Igaz, alkotásai megosztják a szakmát és a nézőket, mert sokszor feszegeti a határokat, mind a brutalitás, mind az erotika felé. De a filmjei által egy olyan rendezőt ismerhetünk meg, akinek mind a lelke, mind a szeme nyitott, és a befogadóképessége határtalan. A Tavasz, nyár, ősz, tél...és tavasz önéletrajzi ihletésű film. 

Ki-duk Kim annak ellenére, hogy sohasem tanulta a filmes mesterséget, az ehhez kapott tálentumát, az ösztönösségével együtt gyönyörkeltően mutatja meg nekünk. . Az alkotások képi világa, a hozzájuk választott zene, az egyszerű, rövid, de mégis sokat jelentő mondatai, visszavisznek a teremtés, a születés, a létezés gyökereihez. 

És igen, mindezek Tudásához is elvezet. S ha elsőre nem is mindent látunk meg a filmben, újra és újra nézhetjük, mint egy körforgásként, úgy, ahogy a tavaszra nyár jön és ősz és tél és tavasz.

Tavasz, Nyár, Ősz, Tél...és Tavasz

(Bom yeoreum gaeul gyeoul geurigo bom)

színes, magyarul beszélő, dél-koreai-német filmdráma, 99 perc, 2003

rendező: Ki-duk Kim
forgatókönyvíró: Ki-duk Kim
zeneszerző: Ji-woong Park
operatőr: Baek Dong-hyeon
producer: Karl Baumgartner, Lee Seung-jae
executive producer: Soma Chung
jelmez: Kim Min-hee
vágó: Ki-duk Kim

szereplő(k): 
Oh Yeong-su (Az idős szerzetes)
Kim Jong-ho (A gyermek szerzetes)
Seo Jae-kyeong (A kamasz szerzetes)
Kim Young-min (A fiatal szerzetes)
Ha Yeo-jin (Lány)
Ki-duk Kim (A felnőtt szerzetes)
Kim Jung-young (A lány anyja)
Ji Dea-han (Ji detektív)
Choi Min (Choi detektív)
Park Ji-a (A kisbaba anyja)
Song Min-young (A kisbaba)

Ingmar Bergman: A nap vége

A NAP VÉGE 

Smultronstället, szó szerint: A szamócázóhely

Bergman egyik legszebb filmje, és igen, annak ellenére, hogy a film díjözönnel dicsekedhet, valóban tökéletes alkotás. Ami nálam még emeli a film nívóját, hogy fekete-fehér, ami nem,

 az, hogy a film ebben a formátumban szinkronizált. Filmet mindig „eredetiben” nézek, ha van rá mód. Főleg Bergmant, mert az ő mozdulatlan és időtálló témáit, igazából, a saját nyelvének hanglejtésén érdemes befogadni. A téma is örök, mint mindig, vagy úgy általában. A magány, a megbocsátás vagy épp ennek ellenkezője. Az élet, mint élnivaló, és mint az elmúlás része. 

Bergman A nap vége forgatókönyvét a stockholmi Karolinska kórházban írta meg - ahol a filmbeli Isak Borg is dolgozik - 1957. késő tavaszán. Két hónapig volt a kórház betege, ahol gyomorproblémákkal és általános stresszel kezelték. Bergman orvosa a jó barátja Sture Helander volt, aki meghívta, hogy vegyen részt a pszichoszomatikáról tartott előadásain. Helander egyben Gunnel Jindblom férje is volt, aki Charlotte Borgot, Isak testvérét játszotta a filmben.

Bergman kimondottan Victor Sjöströmet akarta az öreg professzor szerepére, aki a némafilmes bálványa volt, és korábban A boldogság felé (1950) című filmjében már szerepelt is. "Victor" - Bergman visszaemlékezése szerint - "szerencsétlenül érezte magát és nem akarta a filmet... 78 éves volt. Embergyűlölő volt, fáradtnak és öregnek érezte magát. Mindent bele kellett adnom, hogy meggyőzzem, hogy eljátssza a szerepet."

Bergman csak akkor gondolt Sjöströmre, amikor a forgatókönyv már kész volt, és a producer Carl Anders Dymlinget kérte meg, hogy lépjen kapcsolatba a híres művésszel. "Soha egy pillantig nem gondoltam Sjöströmre, amíg írtam a forgatókönyvet. Az ötlet a producer Carl Anders Dymlingtől jött, és hosszú és kemény tárgyalás volt, amíg beleegyezett, hogy elfogadja a szerepet."

Sara szerepét - aki Borg fiatalkori szerelmét is alakította - Bibi Andersson kapta meg. Andersson akkor 22 éves volt, és tagja volt Bergman híres színtársulatának.

Az érzékeny, szomorú, de jószívű Marianne szerepét Ingrid Thulin kapta. Ez volt Thulin első Bergman filmje, aki legemlékezetesebb alakítását az Úrvacsora és a Suttogások és sikolyokban nyújtotta.(wikipedia)

A film a híres Bergman Trilógia része, és az jár jól, aki sorban, mind a hármat megnézi. Igazi képet kap Bergman gondolati és művészeti elképzeléseiről,és ha kellőképpen nyitott, a néhol önmarcangoló, önboncolgató témákra, akkor meglepődhet azon, hogy a filmjeiben az EMBER, mint érző, de mindenekelőtt spirituális „lény”, azaz én vagy te vagy mi, benne vagyunk. 

A Trilógia: A hetedik pecsét (1956), A nap vége (1957), a Szűzforrás (1960), ez az utóbbi egy valódi csoda.

A nap vége

(Smultronstället)

fekete-fehér, magyarul beszélő, svéd filmdráma, 87 perc, 1957 
rendező: Ingmar Bergman
forgatókönyvíró: Ingmar Bergman
zeneszerző: Erik Nordgren
operatőr: Gunnar Fischer
jelmeztervező: Millie Ström
látványtervező: Gittan Gustafsson
vágó: Oscar Rosander

szereplő(k): 
Victor Sjöström (Isak Borg professzor)
Bibi Andersson (Sara)
Ingrid Thulin (Marianne Borg)
Max von Sydow (Henrik Akerman)
Jullan Kindahl (Agda)
Gunnar Björnstrand (Evald Borg)
Folke Sundquist (Anders)

Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól

- Ellopták a kabátot! Visszahozom, esküszöm… ! 

Jah, csak közben háború van, és olyankor semmi sem az, aminek látszik. Főleg, senki sem az, aminek látszik. Van, aki szerint el sem lopták…de, nem baj, azért még meg kell keresni. Sándor Pál fil

mje tele van groteszk figurákkal, tragikomikus jelenetekkel, és a háttérben Karády hangja búg. „ Mindig az a perc a…” Major Tamás (a károsult), aki elképesztő hidegvérrel hiszi, hogy nem történt lopás, vagy Garas Dezső a drámákban is komikus arckifejezése, még magasabbra emeli a film nívóját. És Kern András, aki egy húszasért szerelmet vall egy prostinak, ő ezért meg is jutalmazza a maga módján. „Részeg vagyok Aranka, mint a csap” – énekli megelégedetten. 

Kis emberek nagy bajokkal. Hullák is vannak, de sosem az, akinek annak kéne lennie. Hóhérok és áldozataik, kurvák, gengszterek, katonaszökevények és mindenki, aki 1944-ben a félig szétlőtt Budapest utcáin és fürdőiben megtalálható, azok meg is jelennek a filmben. A kabát, a kabát, na, igen, azt is látjuk néha… mert Psota Irén nem adja fel, és addig megy míg… Végül is ő a ruhatáros, és jön-megy, kő kövön nem marad a nyomában. 

Aztán mindenki (aki megmarad), annak örül, hogy nem döglött bele, ebbe a kabátkeresésbe…vagy a háborúba.(?) 

Egyszóval jó film, csak ne akarjunk mindig mindent megérteni, mert az nem biztos, hogy menni fog. Meg nem is lényeges. Figyeljünk inkább arra, hogy ki hogyan reagál egy adott helyzetre, ki mit lát, és ki kit minek akar látni, amikor a tánciskola zenéjébe „belejátszik” a légiriadó szirénája.

- Milyen szép lehetne ez a rohadt élet...

- De nem az!

Szabadíts meg a gonosztól

színes, magyar filmdráma, 88 perc, 1979 

rendező: Sándor Pál
író: Mándy Iván
forgatókönyvíró: Tóth Zsuzsa
zeneszerző: Presser Gábor
operatőr: Ragályi Elemér

szereplő(k): 
Garas Dezső (Svéd Feri)
Psota Irén (Adorjánné, mama)
Kern András (Adorján András)
Kútvölgyi Erzsébet (Adorján Zsuzsi)
Andorai Péter (Antal, a katona)
Horváth Jenő (Szívem Pál)
Rátonyi Róbert (Végvári T. Dezső)
Major Tamás (Igazgató úr)
Margitai Ági (Fussbaum Aranka)

Fliegauf Bence: Csak a szél

 A film a 2008-2009-es roma-gyilkosságok nem mindennapi hatására készült el talán.De halkan megjegyzem, erről az embert irtó sorozatgyilkosságokról azóta sem hallunk. Én legutóbb, György Péter: Apám helyett című könyvében olvastam róla és idéztem belőle.

A magyar romák ellen 2009-ben elkövetett gyilkosságok rettegéssel, aggodalommal, mélységes lelkiismeret-furdalással tölthetett el mindannyiunkat. A többségi társadalomnak a nyomozás hónapjai alatt tapasztalt tompa közönye, a gyakorlatilag változatlan ellenségesség ténye azt mutatja, hogy a szolidaritás, az összetartozás tudása, bizonyossága nélkül nincs megrendülés, nincs gyász. Ha azt vizsgáljuk, hogy miként vált uralkodó doktrínává a közöny, miként jutottunk oda, hogy ártatlan emberek nyílt kivégzésének erkölcsi felelősségét a többségi társadalom tagjai csak mérhetetlen nehézségekkel vonatkoztatják magukra, akkor érdemes visszautalnunk az 1938 és 1944 közötti évekre, ahonnan a rossz lelkiismeret és rossz közérzet javarészt ered. (69.old.)

Nem szívesen írnék hosszan a filmről, mert van aki ismeri a rendező munkáit és tudja, hogy mire számíthat, van aki nem. Engem meglepett, bár követem F.B. munkáit. A film díjat nyert Berlinben. 
Annyit mondanék csak, hogy az utolsó 20 perc már szinte giccses volt. Pedig szépen kezdi, lassan, vontatottan, a mély-szegénység nihil állapotába kerülsz. De nem eléggé mélyre. Van benne bőven demagóg szájba rágás. A vége pedig hiteltelen és sajnáltam, hogy a rendező nem merte másképp befejezni. De lehet, hogy akkor nem nyert volna díjat... Ennél ő sokkal többet és jobbat is tudott már. A stáblista hiába ment visszafelé a végén, már nem segített azon a kiszámíthatóságon, amit érez a néző 89 percen keresztül. 
Kinek készítette? Mire számított, kik nézik meg? 


Ezek a kérdések merültek fel bennem. Azon pedig nagyon elgondolkodtam, hogy csak ilyen véggel lehet már igazán elérni a döbbenetet, csak ilyen képsorokkal lehet hatást vadászni? 
Gus Van Santnak van egy filmje, az Elefánt,  a filmet valószínű, hogy F.B. is sokszor látta, mert a hasonlóság letagadhatatlan. Ez persze nem baj, nem kell egyből plágiumra gondolni, mert lehet ugyanaz a véleményem, meglátásom valamiről mint másnak és akár el is mondhatom, meg is mutathatom hasonlóan. 
A filmet nem bántam meg, hogy láttam. 
Jó lenne, ha nem csak a külföldi mozi nézőinek lenne mondanivalója. 
Aktualitása nem vitatható.

színes, magyar-német-francia filmdráma, 86 perc,2011

rendező: Fliegauf Benedek

forgatókönyvíró: Fliegauf Benedek

operatőr: Lovasi Zoltán

producer: Mécs Mónika, Muhi András

szereplők:

Toldi Katalain (Mari)

Lendvai Gyöngyi (Anna)

Sárkány Lajos (Rió)

Toldi György (Nagypapa)

Egyed Attila (Géza, rendőr)

Vasvári Emese (Rózsi néni)

Végh Zsolt (házmester)

Az éhezők viadala (The Hunger Games)

Abba a furcsa helyzetbe kerültem, miközben néztem a filmet, hogy a könyvet ugyan nem olvastam, de azonnal éreztem, hogy nagyon jól megírt történetről van szó. A film viszont nem működött, nem sikerült valami jól. Mi lehet az oka? Az első képek után már szédültem. A közeli képek kézikamerás felvétele megnehezíti és nagy mértékben csökkenti a film élvezhetőségét. Dícsérete legyen, hogy ez valahogy helyre áll időközben vagy megszokjuk és nézhető lesz. A totál képek viszont szépek, jól mutatják a helyszínt és kiválóan hozzák felszínre a feszültséget. A szereplők kiválasztása is jó. Legalább is ami a főszereplő lányt ( Jennifer Lawrence) illeti. Ő már bizonyított a Winter’s Bone (A hallgatás törvénye) http://www.youtube.com/watch?v=5O8F8JtSVmI című remek alkotásban. Ezzel elégedett is voltam, de valami még sem stimmelt. Már az első néhány jelenetnél más filmekben látott képek, hangulatok jöttek elő. Nem túl jó példa, de mégis benne volt a Sorstalanságból az „égre nézős” reménykeltős rész, de mondhatnék más holokauszt filmet is. Aztán ott láttam Ben Hur szekeres jelenetét és a Kleopátrából Elizabeth Taylor arcát is. Bevillant nekem még a Csillagok háborúja, a Star trek és a valóság showt néző tömeg az Alice csodaországból volt ismerős. Szóval kicsit összeollózottnak véltem a filmet. Pedig Gary Ross filmjei már 4 Oscar-jelöléssel is bírnak, ez most még sem sikerült. Dícsérem viszont a könyv íróját, aki bizonyságot tett a bibliai szimbólumok ismeretéről, a jó és a gonosz küzdelmének bemutatása gondolom a könyvben is érezhető. Meg volt az Atya, a Sátán és gonosz kis angyalai és a jó oldalon is a mentorok (angyalok) akik néha küldtek egy kis segítséget a viadal éhezőinek. Ennek ellenére a film mélysége elmaradt, felszínes volt és mivel trilógiáról van szó (könyv), ezért gondolkodóba estem, hogy a többi részt megnézzem-e, ha lesz. Még a zenéről annyit, hogy az viszont nagy találat, nagyon jó, és a végén még csak azért ültem volna tovább, hogy hallgassam. http://www.youtube.com/watch?v=4XCYhhaZ26w 

színes, feliratos, amerikai sci-fi akciófilm, 142 perc, 2012 

rendező: Gary Ross

író: Suzanne Collins

forgatókönyvíró: Gary Ross, Billy Ray

zeneszerző: T-Bone Burnett, James Newton Howard

operatőr: Tom Stern

producer: Nina Jacobson, Jon Kilik

vágó: Stephen Mirrione, Juliette Welfling

szereplő(k): 

Jennifer Lawrence (Katniss Everdeen)

Josh Hutcherson (Peeta Mellark)

Elizabeth Banks (Effie Trinket)

Liam Hemsworth (Gale Hawthorne)

Stanley Tucci (Caesar Flickerman)

Woody Harrelson (Haymitch Abernathy)

Toby Jones (Claudius Templesmith)

Marius Holst: Ördögsziget (Kongen av Bastoy)

Fiatal fiúk egy brutális rezsim ellen a XX. század elején –írják a filmről és hazájában (Norvégia) joggal méltatták több kitüntetéssel is. Börtöndráma. Az 1900 és 1953-as évek között működött egy fiú javító-nevelő intézet, ahol már kisebb (templomi adománylopás stb.) bűnökért is a jóra nevelésben részesültek, több éven keresztül a fiatalok. Bastoy a sziget, ahová csak megérkezni lehetett, de onnan szabadulni csak az tudott, aki túlélte. Kényszermunka, bezártság, jogok nélküli élet – ez tartozott a protestáns nevelési elvek közé. Tízévestől a húszévesig, mindenki az egyenrangú elviselhetetlenségbe tartozott. Munkaterápia, megalázás, kiszolgáltatottság és ahogy ilyen helyzetben előbb-utóbb lenni szokott, egymás elleni hatalmi harcok. Ha engedelmeskedsz azért, ha nem azért. A rideg szabályok az eljövendő, megjobbított életet „ígérik”.De itt nem csak a fiúk a rabok. A nevelők is évek óta a hideg, szürke életnélküliség foglyai. 1915-ben aztán olyan események következtek be, amire a norvég történelemben mindössze kétszer volt példa: a hadsereget a civil lakossággal szemben vetették be. A film ezt a lázadást, kitörést mutatja be. Marius Holst rendező egy ,már a feledésbe merült igaz történetet vitt filmre, viszonylag egyszerűen (egy helyszínes), de kiváló alakításokkal. Lassan, jó érzékkel nyitogatja ki az intézet zárt kapuit és ezáltal az ott élők belső világába is úgy vezet be, hogy a brutális részeket is a helyén érezzük. Minden pillantásnak, mozdulatnak hatalmas ereje van a filmben. Ne feledjük, megtörtént esetet látunk és ez még inkább fokozza az izgalmakat, még akkor is, ha tudjuk, hogy kell legyen túlélő, aki ezt végül elmesélte. 
Ami engem érdekelt, az az, hogy mitől lehet aktuális ma egy ilyen film? Miért készít egy régmúltba veszett eseményről filmet a rendező? Két gondolatom van erről: egyrészt, lehetnek (?) még ilyen módszerrel nevelő intézmények. Másrészt, ami részben kérdés is maradt bennem – a mai fiatal, ha ilyen nevelésben részesül, meddig tűrné, meddig tartana a kényszer-engedelmessége? A fiatalok fegyelmezése, a hosszútávú, hatékony nevelés, tanítás nem kis fejtörést okoz manapság. És a hiteles élet, a hitelesség, a példamutatás a nevelés másik nagy sarokköve. A filmet – nem meglepő módon üres nézőtér fogadja. Kár, mert igazi tanmese. 
Azoknak ajánlom, akiknek a Magdolna nővérek, a Pokoli lecke vagy a Legyek ura „maradandó élmény” volt.

http://www.youtube.com/watch?v=O5RdqmAx0mI

színes, feliratos, norvég-francia-svéd-lengyel filmdráma, 120 perc, 2010

rendező: Marius Holst

forgatókönyvíró: Mette M. Bolstad, Lars Saabye Christensen, Dennis Magnusson, Eric Schmidt

zeneszerző: Johan Söderqvist

operatőr: John Andreas Andersen

producer: Karin Julsrud

vágó: Michal Leszczylowski

szereplő(k): 

Benjamin Helstad (Erling / C-19)

Stellan Skarsgard (Bestyreren)

Kristoffer Joner (Brathen)

Trond Nilssen (Olav / C-1)

Morten Lovstad (Johan)

Daniel Berg (Axel)

Odin Gineson Broderud (Lillegutt)

Tim Burton: Éjsötét árnyék (Dark Shadows)

A film kritikákat olvasva, lehet az egytelen leszek, aki jót mond az új Tim Burton őrületről. Nekem tetszett! Remek fricskát adott a mostani vámpír-szerelmes világnak és okosan, nagyon jó atmoszférát teremtve mutatott tükröt a tvájlájt rajongóknak is. Sajátos humorát, színes képeit most is hozta. Ez egy paródia és miután rájön erre a néző és el tud lazulni, onnantól szerintem élvezhető a film. Kacagtam-kuncogtam közben, szórakoztam. Mögöttem tini lányok ültek, gondolom Depp miatt meg a vámpír hercegekben való reménység végett nézték meg a filmet, kissé csalódottan jöttek ki és közben sem sikerült nevetniük, még az egyértelmű vicceken sem. A végén megnéztem a nézők arcát, ki hogyan áll fel a filmről. Viszonylag sokan, talán 20 ember is volt (ez nagy szám itt) ebből a 20ból a velem egykorúak, vagy közel egykorúak vigyorogva, elégedett jókedvvel mentek ki a moziból. A fiatalok nem. Kedvelem a filmjeit. Persze, lehetne mondani kemény kritikát is. Nekem nem az Alice csodaországban ugrott be, mint a kritikusoknak, inkább a Rózsák háborújából volt igen sok benne. J. Depp elvitte a filmet a hátán és ez valóban egy gagyi történet gagyi szerepe, de ő volt a legjobb benne. Michelle Pfeiffer, mint kivénhedt Madonna, szintén fricska és nem ez a legjobb alakítása, de ez film nem is kívánt többet. Talán egy nagyobb gondom volt csak, hogy a film szinkronizált, én ezt mindig csapásnak élem meg , mert jobb szeretem eredeti nyelven a filmeket. Itt a Victoriát alakító, nevelőnő magyar hangja abszolút mellényúlás, túl erősnek vagy inkább erőszakosnak éreztem. A filmre úgy mentem, hogy csak annyit tudtam, hogy Tim Burton rendezte és láttam az előzetesét, ami csábító a vámpír világ kedvelőinek, de egyben nagyon becsapós is. Nem bántam meg, hogy láttam, egynek jó volt. A fiamnak kevésbé tetszett, azt mondta, ha tévében nézi, lehet hogy nem jut el a végéig.

színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 113 perc, 2012 


rendező: Tim Burton
forgatókönyvíró: Seth Grahame-Smith, Dan Curtis
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Bruno Delbonnel
producer: Johnny Depp, Christi Dembrowski, David Kennedy, Graham King, Richard D. Zanuck
vágó: Chris Lebenzon


szereplő(k): 
Johnny Depp (Barnabas Collins)
Michelle Pfeiffer (Elizabeth Collins Stoddard)
Helena Bonham Carter (Dr. Julia Hoffman)
Eva Green (Angelique Bouchard)
Chloe Grace Moretz (Carolyn Stoddard)
Jonny Lee Miller (Roger Collins)
Gulliver McGrath (David Collins)
Alice Cooper (önmaga)
Christopher Lee (Bill Malloy)

Aleksandr Sokurov: Faust

Orosz dráma, német nyelven, magyar felirattal és mondhatom, hogy nem mindennapi élmény volt. Már a kezdő képek is elárulták, hogy egy naturalisztikus és lassan bekebelező film lesz ez, de nem bántam, hogy a boncolás rejtelmeit is végig nézhettem. Nem ismerem Sokurov munkáit, de azt olvastam róla, hogy inkább operarendező. Ez a képi világban abszolút megmutatkozott. Festői képek és szinte érzed a fel-fel bugyogó kénes gőzt az alkímia boszorkány konyhájában. Nincs pénz, nincs élelem és nincs érzelem, azaz szerelem és mivel kéne, de nagyon ezért a vérrel írt szerződéssel az ördög cimborája lehetsz. Aztán elindul a rémálom és észrevétlenül hálóz be a barátságos és meggyőző kísértő, a fényhozó, aki tudja a tutit minden emberi megpróbáltatásra és ha van aki elindul vele annak meg is mutatja. Azt pedig hogy a jó vagy a rossz győz, már Izland fenségesen misztikus gejzírekkel dús táján nézheted végig. Jó film, de csak olyanoknak akik bírják az orosz drámát és tudják, hogy bizony Goethe is egy „életen át” írta a Faustot . A film 134 perces.

színes, feliratos, orosz filmdráma, 134 perc, 2011 


rendező: Aleksandr Sokurov
forgatókönyvíró: Aleksandr Sokurov, Marina Koreneva, Yuri Arabov
zeneszerző: Andrey Sigle, Alexander Zlamal
operatőr: Bruno Delbonnel
producer: Andrey Sigle
vágó: Jörg Hauschild


szereplő(k): 
Johannes Zeiler (Faust)
Anton Adasinsky (uzsorás)
Isolda Dychauk (Gretchen)
Georg Friedrich (Wagner)
Hanna Schygulla (uzsorás felesége)
Florian Brückner (Valentin)
Maxim Mehmet (Valentin barátja)

Tarr Béla: A torinói ló

Kész. Ez az egyszavas mondat többször is elhangzik a filmben.És ez a szó a filmre is igaz.
 Nagyon kész van. Se több se kevesebb mint aminek lennie kell.
 Talán riasztó lehet a 150 perc, vagy akár a fekete-fehér kópia, de aki látott már Tarr Béla filmet, az szerintem most sem fog csalódni. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni,lehet szimpatikus vagy ellenszenves, de egy biztos, tud valamit...Tud valamit a világról, az emberekről vagy épp az embertelenségről és azt úgy ahogy van, közli is velünk.
 Ez a film meditáció. Lassú,mélyreható, szimbólumokkal teli, halálérintő és elmúlást hozó. Jobb ha nem vársz semmit, mert igazából kapsz is meg nem is. Él két ember, apja s lánya, akiknek életét a monoton mozdulatok sora tartja össze. Akik mindennap ugyanazt teszik és eszik, sem nem boldogok sem nem boldogtalanok. Vannak. Életüket  az állandó, mindig ugyanonnan fújó szél sem mozdíthatja ki. Csak egy ló van, aki felé több érzéssel fordulnak, mint egymás felé. Az élő közös pont, ez az állat, ami igényel némi figyelmet. Ők már alig élnek. Élhetnének, de érzelmek nélküliek. Párbeszéd semmi, csak ami elengedhetetlen, még a káromkodásnak sincs igazi indulata. A szomszéd, aki pálinkával jobbítja életét sem tud semmit felkavarni ebből az álló-állott vízből. Ezen a vidéken csak a duhajkodó romák érzik jól magukat, csak ők érzik magukénak a földet, még azt is ami nem az övéké.Némi hangulatot csempésznek - még ha ellenségeset is, de legalább érzelmet - ebbe a sivár, néhol világvége előttinek tűnő tájba. A tűz még ég, a kútban van víz, a ló eszik, a krumpli sóval vagy anélkül, de ehető. Mindig ugyanaz és ugyanannyi, nem több nem kevesebb.Ritmusa van a monotóniának is. Nincs meglepetés, rájössz lassan, hogy nem is lesz, de nem baj, mert így is magával ragad...és így talál célba Tarr. Szinte provokáló ez a hosszú, szürke lét. Szépen belefolysz, észrevétlenül, azonosulsz, hiszen kiszámítható, még ha nem is kényelmes, de legalább nem zavar meg semmi. Tükör ez a javából! A megszokott mederből még a halálszagú szélvihar sem zökkent ki. Megpróbálod, hogy elmenj velük együtt, húzod-tolod a kordélyt, de pontosan tudod, hogy a dombon már nem jutsz túl...Visszajössz. Mindig ugyanoda, ugyanazért. Itt éreztem nagyon Krasznahorkai tollát, a visszatérés erejét, a körforgást, az úttalan utat a labirintusban. A bennünk rejlő labirintusban. Nem számítasz jó végre mert nem lehet jó vége. A kútban nem lesz víz, a lámpa nem ég tovább, a parázs már nem melegít. Elmúltál közben velük együtt. Hat nap. S hiába a hetedik viharcsendje, már az sem emel fel. Már a levegő mozdulatlansága sem indít mozdulatra. Már beletörődés van nem elfogadás. S az állat is, melyet az ösztöne éltet, a halálát keresi.

Tarr Béla filmjéhez egy dolog kell. Nyitottság. Ülj le és engedd, hogy ő diktáljon. Merülj el benne, ne figyelj másra, ha fájni fog lábad s derekad az üléstől, nyugalom, a végére elfelejted. Nem az fog már fájni.

fekete-fehér, magyar-francia-német-svájci filmdráma, 150 perc, 2011 

rendező: Tarr Béla, Hranitzky Ágnes

forgatókönyvíró: Krasznahorkai László, Tarr Béla

zeneszerző: Víg Mihály

operatőr: Fred Kelemen

producer: Téni Gábor

vágó: Hranitzky Ágnes

szereplő(k): 

Bók Erika

Derzsi János

Kormos Mihály