Mészöly prófétasága, nem is az, hogy meglepett, hanem egyszerűen rácsodálkozást váltott ki belőlem. Az ezredfordulóra „várva”, olyan gondolatokat ír le, amik így, már sok év távlatából, a beteljesedést hozták magukkal. A Literán volt egy sorozat, amit végig követtem, és már akkor tudtam, hogy bár nem fogok tudni olyan mély és velős sorokat írni a könyvről, mint az ott megjelent írások, de igyekszem majd úgy olvasni, hogy ti is felfigyeljetek erre a kötetre. Mert a statisztika szerint, amit őszintén remélek, hogy nem teljes, szóval, hogy csak én olvastam volna, csak én tudnám, hogy mi is az a negyedik út. Miről ír Mészöly? Mindenről, ami a magyar történelem európaiságát érinti, jelenti, meghatározza. Vissza is tekint és előre is kifejti gondolatait.
Sokszor megkapaszkodtam, mert aktualitása megdöbbentett: (…) vajon hihető, hogy száz, kétszáz év múlva is közvetlen, időszerű azonosulással lesz olvasható-énekelhető a Himnusz, a Szózat mint sors-jellemzés? – melyeket jó néhány fontos mű meg is haladott azóta a maga figyelmeztetésével: már nem lehetőségként vizionálva a jövendölésüket, hanem 'közelítő tényként'. Vajon lesz még akkor is kedvünk, tudatunk hozzá. hogy értelmét lássuk a 'konszolidált reménytelenség' érzelmi ébrentartásának? Két lehetőség van. az egyik a nemzettudat helyesbítése, újraértelmezése. Vagy szembenézés azzal, hogy erre képtelenek vagyunk. Ebben az esetben a nemzettudat összetartó ereje – nem most vagy holnap, hanem a történelmi idő lassúbb lavina-tempójával – megjósolhatóan érdekeltséghiányba sorvad át, pszichológiailag kifárad, és nem lesz mit kezdeni vele. Nem mondhatjuk, hogy a felvetett kérdés nem lett „porondon”mostanában.
Nádas kezdi a litera sorozatot, és visszaemlékezésében Mészölyt a létező legközelebb hozza hozzánk. Úgy mutatja be, hogy megkockáztatom azt mondani, e nélkül a „jellemzés” nélkül, csak egy távoli, mélygondolkodású, megfoghatatlan írónak látnánk őt. Közelebb kell kerülnünk hozzá, hogy értsük.
De Mészöly, úgy vélem, nem volt egy könnyen megközelíthető vagy kiismerhető ember. Ez nem baj, ez az ő dolga. Vagy mondhatom Krasznahorkait, aki szintén kapott egy merengésnyi szakaszt és azt mondja: Mészöly megható és megdöbbentő erőfeszítéssel küzd az ellen, hogy valaha is bevallja, a gondolkodás, az okoskodás egyáltalán nem vezet sehova. Egy homályos területet javasol hinnünk. A kérdés: az ő efféle „szentimentalizmusa”, az a „kegyelmi zavar” mit jelent? Heroizmust? Rejtett tapasztalást? És utal a lét és az élet fogalmaira, arra, hogy Mészöly tudta, hogy szív nélkül nem lehet írni, élni. Hogy szentimentalizmusát áthatotta egyfajta kegyelmi állapot, amivel rendkívülien tudott sáfárkodni.
De Mészöly, úgy vélem, nem volt egy könnyen megközelíthető vagy kiismerhető ember. Ez nem baj, ez az ő dolga. Vagy mondhatom Krasznahorkait, aki szintén kapott egy merengésnyi szakaszt és azt mondja: Mészöly megható és megdöbbentő erőfeszítéssel küzd az ellen, hogy valaha is bevallja, a gondolkodás, az okoskodás egyáltalán nem vezet sehova. Egy homályos területet javasol hinnünk. A kérdés: az ő efféle „szentimentalizmusa”, az a „kegyelmi zavar” mit jelent? Heroizmust? Rejtett tapasztalást? És utal a lét és az élet fogalmaira, arra, hogy Mészöly tudta, hogy szív nélkül nem lehet írni, élni. Hogy szentimentalizmusát áthatotta egyfajta kegyelmi állapot, amivel rendkívülien tudott sáfárkodni.
De, hogy legyen egy fiatal író is az általam említettek között, hát elmondom mit szólt Győrffy Ákos a neki jutott szakaszról: lehetséges-e egyszerre látnunk mindent, minden eseményt az összes rejtett és nyilvánvaló indítékával és következményével együtt. És megemlíti Fliegauf Benedek Csillogás filmjét, ahol három ember mesél a klinikai halál állapotában átélt teljesség-élményéről. A filmben Nádas Péter is szerepel. Tehát ha van ilyen teljesség élmény, ha van a tapasztalatnak teljessége, akkor az nem az itt és mostban van, hanem az ott és odaátban? És az aki ezt átélte, az mit kezd vele? Erre a választ nem én mondom meg.
És végül Bartis Attillától: Szemlélődni, figyelni, és persze, nem önmagunkban gyönyörködni, hogy milyen nagyszerű szemlélődők vagyunk. És persze, felismerni, ha valaminek fontos tétje van. És merni bizonytalannak lenni, hogy vajon tényleg felismertem-e. És ha felismertem, merni újra bizonytalannak lenni. – és a gyermekkor idéződik fel benne.
Folytathatnám a sort, de mint nekik, úgy nekem is és nektek is mást váltanának ki a Mészölyi utak. Számtalan kérdés maradt bennem, és ez arra késztet majd, hogy újra elolvassam, és újra átgondoljam az eddig megtett utam, mint magyarként, európaiként, mint a teljesség keresőjeként, mint a megtapasztalások „gyűjtőjeként”.
