Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Ljudmila Ulickaja, tolmács. 
Még pedig nem is akármilyen. Nem mindennapi érzékkel mutatja be nekünk, naplókon és leveleken keresztül azt a kort, ami meghatározó történelmünkben. 
Megdolgoztatott, mert nem győztem utána nézni, hogy mit is tanultam én erről a sokféle vallásról. 
Judaizmus, iszlám, kopt, katolikus…Azonosságkeresés,politika, nem, nemzet, faj. 
„De miért is vannak annyian, akik kizárólag az Igazság felkutatásával törődnek, mégis egymásnak homlokegyenest ellenkező irányba haladnak?” 
Daniel Stein a minimalista keresztény nem ezt teszi. Ő megtalálta a maga igazságát. 

– Anyám mért ment el Csornaja Puscsáról? – tettem föl a kérdést, amelyre anyám szájából ismertem már a választ, de róla tudtam, hogy mindig hazudik. Nem, nem hazudik. Egyszerűen nem tudom elhinni, amit mond. Ezért volt fontos tudnom, hogy mit mond Esther. Hiszen ő normális.

– Próbáltuk lebeszélni. Emlékszem, Isaac mennyire föl volt háborodva, hogy anyád kockára teszi a gyerekek életét, ha elhagyja a búvóhelyünket. Anyád nem is válaszolt. Tulajdonképpen a gettóban is csak egyetlen emberrel állt szóba, Naum Bauchhal, a villanyszerelővel.

Így tudtam meg az apám nevét. Anyám ki sem ejtette, soha. Tehát, ha normális nő lenne, engem Ewa Bauchnak hívnának. Érdekes.

Vannak emberek akik állandók bármit hoz is rájuk az élet. Sziklára építik házukat. 
És mindez az „eleven történelem” országában. Abban az országban, ahol a zsidó éppúgy mint a keresztény,magáénak érzi az olajfa-ligeteket a sós tengert és a sírokat. 
Ahol elhatároztatott a pusztulás, ahol sohasem lesz béke…talán. 
Sokan még most is azon vitáznak, hogy szőlő volt vagy alma? 
Pedig a lényeg a „csakugyan” kérdés. A megtévesztés a „ellenségeskedés”. 
Zsidó és keresztény ellentét? 
De hát ugyanazt a Könyvet olvassuk! Ugyanazt a Messiást várjuk, csak ők először mi pedig másodszor. 
A zsidó ember is a Messiásra mutató próféciákból ismerheti meg és ismertek rá oly sokan a „mi” Krisztusunkra. Felette nagy titok ez. 
Persze tudom, ez ennél sokkal többről szól… 
Teológiai problémákon rágódunk, az emberalkotta egyházak adják meg kérdéseinkre a választ? 
Az ember bármire képes, bármilyenné tud válni, változni. 
A jó és gonosz tudásának birtokában van. 
Születünk egy természettel és csiszolhatunk egy jellemet. A jellem fog számítani és számít most is. 
Isten azt mondja, előre elkészítette a jócselekedeteket számunkra, hogy abban járjunk. (Efézus 2:10.) 
Minden napra előkészítette. Bárhol, bármilyen körülmények között is vagyunk. 
Történnek dolgok amire mi vízszintesen Isten pedig függőlegesen bólogat. 
És neki van igaza.

Ulickaja a személyes felelősségvállalásra buzdít az élet és a hit dolgában, nem akar senkit megbotránkoztatni. Csak az őszinte gondolatok vezérlik – ezzel zárja sorait a könyvben és nekünk is ezzel a szándékkal kell elkezdeni az olvasást.

Kapcsolódó írások, cikkek:

Ljudmila Ulickaja, Sajtószoba

http://www.ulickaja.hu/index.html

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

Surik, Surik ha neked egy nő kerül az utadba… 

Sztovba mindezt könnyek közt suttogta el, a kezük azonban mással volt elfoglalva. A panaszos suttogás nem zavarta őket egy ennél fontosabb dologban: simogatták egymást – vigasztalásképpen –, egymás arcát, nyakát, mellét, egyszerűen megbolondultak a sajnálattól – Surik a Sztovba irántitól, Sztovba meg attól, amit maga iránt érzett...

A másik takaró már rég a földre hullott, mindketten a Lenáé alatt feküdtek, szorosan összesimultak, és csak a fekete szatén alsónadrág vékony anyaga volt az egyetlen akadály, és Lena már markolta is a szerelem és a sajnálat eszközét...

– ... mert senki, senki a világon rajta kívül nem kell... pontosan, pontosan úgy, mint Enriquének... és lehet, hogy sohasem fogom látni... ó, Enrique, kérlek...

Surik most hanyatt feküdt, alig bírt lélegezni. Tudta, hogy nem fogja sokáig bírni, s addig tartotta magát, amíg a napfényes Kuba partján tömlöcbe zárt Enrique nevében a fekete szaténba nem buggyant férfiúi sajnálatának teljes töltete.

– Jaj – mondta Surik.

– Jaj – mondta Sztovba.

Mindazt, ami ezután történt, Surik kizárólag Enrique nevében tette: nagyon óvatosan, szinte csak metaforikusan... Épp csak egy kicsit... finoman... inkább a másik Faina Ivanovna modorában, semmint Matilda Pavlovna egyszerű arcú, becsületes módján...”

Mert a „jóság női eredetű” – mondja ő, avagy a nők ne szenvedjenek semmiben hiányt. 
No, ami tőle telik azzal enyhíti is a panaszokat… 
mindegy, hogy döglött macskás Matild vagy sánta Vali vagy öngyilkosjelölt Szvetlana akad a öhh horogra. 
Már születésekor az anyja …"meghökkent az aprócska lábakhoz képest óriási, élénkvörös herezacskón és a késedelem nélkül meredezni kezdő, illetlen pöcörőn". 
Nagymama nevetve kóficnak hívta. 
Adottságaira többen is felfigyelnek Surik szappanoperája során. 
Tudtam amikor egy új női név felmerült a lapokon, hogy ennek csak paplan lehet a vége. 
A könyv felétől gyorsan átfutottam a sorokat, persze nem azért, hogy a következő aktust olvassam, hanem nagyon vártam a végét. 
Ulickaja, én azt mondom: – Jóból is megárt a sok! Sztovba mindezt könnyek közt suttogta el, a kezük azonban mással volt elfoglalva. A panaszos suttogás nem zavarta őket egy ennél fontosabb dologban: simogatták egymást – vigasztalásképpen –, egymás arcát, nyakát, mellét, egyszerűen megbolondultak a sajnálattól – Surik a Sztovba irántitól, Sztovba meg attól, amit maga iránt érzett... 

Én is maradtam odaadó híve Ulickajának. 

Kapcsolódó írások, cikkek:
Ljudmila Ulickaja, Sajtószoba
http://www.ulickaja.hu/index.html

Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei

Médea olyan házban nőtt fel, ahol az ebédet kondérban főzték, a padlizsánt hordóban savanyították, a tetőkön pedig pudszámra szárították a gyümölcsöt, amely édes illatot kölcsönzött a sós tengeri szélnek. Közben új öccsei és húgai születtek, akik megtöltötték a házat. A szezon közepére Médea jelenlegi lakhelye, amely télen oly kihalt és üres volt, a gyereksereggel, és egyáltalán, a sok emberrel gyermekkorára emlékeztette. Hatalmas tartályokban, amiket vasból készült háromlábakra állítottak, állandóan fehérneműt főztek ki, a konyhában mindig kávézott vagy borozott valaki, Koktebelből vagy Szudakból vendégek érkeztek. Időnként féktelen fiatalok, borostás egyetemisták és kócos lányok sátrat állítottak a közelben, új divatú zenét bömböltettek, és új dalokkal leptek meg mindenkit. 

A zárkózott és gyermektelen Médea, aki pedig hozzászokott ehhez a nyári kavalkádhoz, sehogy sem értette, miért vonzza napégette és tengeri szelek fútta háza ezt a mindenféle rendű-rangú sokaságot, Litvániából, Grúziából, Szibériából vagy Közép-Ázsiából

Meglepően kellemes érzés Médea családjához tartozni, egy olyan hatalmas családhoz, amelynek még arcról sem ismerem valamennyi tagját, akik elvesznek a múlt, a sohasem-volt és a jövő távlataiban.” (Epilógus)

Médea mama tempójában olvastam a könyvet, lassan, komótosan… 
Meg kell hagyni (már Suriknál is… ;) ), de itt is láthatjuk a „földi örömöket” meg nem vető oroszokat (görögöket?) 
Ulickaja, úgy írja le, úgy mutatja be nekünk szereplőit, hogy mindig meghagyja a tisztes távolságot. Hagy nekik belső teret, megtudunk róluk valamit, de még sem kibeszéli őket. 
Ebben a könyvben annyi a szereplő, mint égen a csillag (sokan vannak mint az oroszok), de előbb-utóbb mindenkinek köze lesz a másikhoz. 
Szinte láttam Medea fáradt, görnyedt hátát, ahogy viszi családja terheit, nem beszélve a sajátjáról. 
A nálam lévő könyvben volt családfa rajzolva, így könnyebben tudtam követni hogy ki kicsoda.

Ulickajától ez a könyv sem hagyható ki.

Kapcsolódó írások, cikkek:

Ljudmila Ulickaja, Sajtószoba

http://www.ulickaja.hu/ulickaja-sajto.html