Részletek egy összegyűjtött papírhalomból:
Horváth Rita Családregények és „anti-családregények” a magyar holokauszt-irodalomban
A családregény vagy nemzetregény meglepő módon mind a világirodalomban, mind a magyar zsidó irodalomban a holokauszt-irodalom egyik meghatározó műfajává vált. Gondoljunk csak olyan művekre, mint például Nádas Péter Egy családregény vége , Lengyel Péter Cseréptörés , Vámos Miklós Apák könyve , Schein GáborMordecháj könyve vagy Fenákel Judit A fénykép hátoldala , de családregény szerkezete van Szabó István filmjének, A Napfény ízének és a Gödrös családról szóló Glamour című filmnek is. A világirodalomban említsük meg André Schwarz-Barttól az Igazak ivadékát , Isaak Bashevis Singertől A Moszkat családot, Marek Haltertől az Ábrahám emlékezetét és Aryeh Lev Stollmantól a The Far Euphratest.(…)
A zsidóság töréspontokkal teli történelmének legnagyobb modern kori törése természetesen a holokauszt, amelynek kapcsán különös élességgel vetődik fel a folytonosság, illetve a folytonosság lehetőségének kérdése, hiszen egész családok és közösségek tűntek el örökre, hagyományaikkal, legendáikkal és történeteikkel együtt.
A holokauszt végpontként való érzékelése okozza a modern zsidó családregényekben észlelt, a korábbi családregény modelltől eltérő változásokat. A korábbi családregények három-négy nemzedék történetét beszélik el. A modern zsidó családregények többsége ezzel szemben a család teljes történetét akarja lejegyezni, a legendák homályába vesző kezdetektől a család teljes vagy majdnem teljes fizikai pusztulásáig. (…)
A holokauszt végpontként való elfogadását éppen az mutatja, hogy bár a családregények egyértelműen a kontinuitás megteremtésében érdekeltek, általában függőben marad a művek végén, hogy e próbálkozás sikerült, sikerülhetett-e. Nádas regényének végén nem dönthető el, hogy a főhős egyáltalán életben marad-e, Vámos pedig a múltnélküliség legyőzése okozta eufória időszakában fejezi be azApák Könyvét , nyitva hagyva a kérdést, hogy végül integrálható lesz-e valaha is a holokauszt a család, a világ történetében, vagy újra és újra traumatizáló erőként mindig újabb végpontokat és detourokat okoz.
A modern zsidó családregények szerkezete is általában a folytathatóság és folytathatatlanság feszültségét mutatja. Az Apák Könyve rendkívül feszes, egyszerre körkörös és egyenes vonalú idő-és cselekménykoncepcióra épülő szerkezete például jól mutatja ezt: a holokausztot egyszerre kell értelmeznünk a családtörténetet lezáró végpontként, valamint a mégis folytatódó történetet körkörössé hajlító középpontként.
Mivel a holokausztban a családtagok többsége elpusztult, a túlélők pedig hallgatásba burkolóznak, a kontinuitás megteremtésének igénye sokszor jelenik meg olyan főhősök ábrázolásában, akik minden követ megmozgatnak, hogy családjuk történetét a családfakutatás minden eszközét bevetve: temetőkben és levéltárakban kutatva rekonstruálják.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jegyzetek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jegyzetek. Összes bejegyzés megjelenítése
Jegyzetek III.
Részletek egy összegyűjtött papírhalomból:
Balassa Péter A hang és a látvány, Miért olvassák a németek a magyarokat?
Kertész Imre, Krasznahorkai László, Esterházy Péter, Nádas Péter – valamilyen értelemben régi írók. Régiek abban az értelemben, hogy poétikai, formai megoldásaik, beszédmódjuk a szövegben még létre kíván hozni egy saját világot, hogy a szöveguniverzum náluk nem kizárólag önelvű szöveg szervezés, hogy nem pusztán autoreferenciálisak, hanem még univerzum, még világcsonkán összeomlottan, töredékesen, ironikusan vagy tragikusan , de világ.(…) Jelet és jelentést, jelentő jelet kívánnak létrehozni műveikben, méghozzá nem elméleti, teoretikus alapon, hanem saját szövegfilozófiát teremtve. (…) Náluk még nem alakult ki – s ez pozitív érték lehet- az az írói beállítódás, hangoltság, amely a szöveget az éppen standard filozófiák és elméleti instrukciók szerint alkotja meg. Nem jellemző rájuk az éppen divatos, standard totális értékrelativizmus, mint ahogy nem jellemző rájuk a dekonstruktivizmus gyakorlatilag sterilizáló, ábrázolás-ellenes természetének kvázi irodalmi realizálása.(…)
Egészen más fajta teltség és bonyolult szövésmód jellemzi Krasznahorkai László nagyepikáját, elsősorban két regényét és néhány novelláját. Ő irodalmunk egyik rejtélyes alakja. Mert például a Sátántangó is, Az ellenállás melankóliája is mintha csupán egy jellegzetes szociológiai-történelmi és szubkulturális híradás lenne Magyarország keleti feléről. Ravaszul realista társadalomábrázolás, sok önálló jellem és portré, valódi dialógusok, széles panoráma és bonyolult cselekmény, amelynek középpontjában azonban valami pokoli összeesküvés tanyázik a puszta létezés, a szubkulturális létfenntartás ellen. Mindez azonban csak a saját kontextus, mindez csak a környezete a mélyszerkezetnek, a mélyebb jelentésnek. A megfosztottság, a szegénység, a kiszolgáltatottság és a méltatlanság mitikus dimenzióba emelkedik. (…)
Krasznahorkai világképének azonban lényeges vonása, hogy hiányzik belőle mindenfajta populizmus, organicista fundamentalizmus. Ő csupán a tragikumnak, egy-egy ponton Kertészével találkozó, de inkább tőle nagyon különböző hangját, a csodavárás, a megváltás, a mítoszképzés csaló hangjának leleplezését, a harangozásés álprófétizmus destrukcióját végzi el. Itt valamiképpen az orosz ízekkel keveredő nietzschei, negatív vagy nihilisztikus teológia ábrázolóereje az az archaikus tükör, amely nagy jelentőségű lehet a német olvasó számára. És itt is a Hangról, a hömpölygés hangjáról van szó, bár Kertésszel ellentétben Krasznahorkai kevésbé tartózkodik a képektől.
Balassa Péter A hang és a látvány, Miért olvassák a németek a magyarokat?
Egészen más fajta teltség és bonyolult szövésmód jellemzi Krasznahorkai László nagyepikáját, elsősorban két regényét és néhány novelláját. Ő irodalmunk egyik rejtélyes alakja. Mert például a Sátántangó is, Az ellenállás melankóliája is mintha csupán egy jellegzetes szociológiai-történelmi és szubkulturális híradás lenne Magyarország keleti feléről. Ravaszul realista társadalomábrázolás, sok önálló jellem és portré, valódi dialógusok, széles panoráma és bonyolult cselekmény, amelynek középpontjában azonban valami pokoli összeesküvés tanyázik a puszta létezés, a szubkulturális létfenntartás ellen. Mindez azonban csak a saját kontextus, mindez csak a környezete a mélyszerkezetnek, a mélyebb jelentésnek. A megfosztottság, a szegénység, a kiszolgáltatottság és a méltatlanság mitikus dimenzióba emelkedik. (…)
Krasznahorkai világképének azonban lényeges vonása, hogy hiányzik belőle mindenfajta populizmus, organicista fundamentalizmus. Ő csupán a tragikumnak, egy-egy ponton Kertészével találkozó, de inkább tőle nagyon különböző hangját, a csodavárás, a megváltás, a mítoszképzés csaló hangjának leleplezését, a harangozásés álprófétizmus destrukcióját végzi el. Itt valamiképpen az orosz ízekkel keveredő nietzschei, negatív vagy nihilisztikus teológia ábrázolóereje az az archaikus tükör, amely nagy jelentőségű lehet a német olvasó számára. És itt is a Hangról, a hömpölygés hangjáról van szó, bár Kertésszel ellentétben Krasznahorkai kevésbé tartózkodik a képektől.
Jegyzetek II.
Részletek egy összegyűjtött papírhalomból:
Ember Mária A Holocaust a magyar prózairodalomban írásából:
Amikor az elhurcolás és elpusztított zsidóság maradéka Budapesten 1945 január végén, február közepén előbújhatott rejtekhelyeiről, illetve kiszabadult a gettóból, amikor április közepétől kezdtek hazatámolyogni a lágerek túlélői – akkor kezdődik az európai nagy zsidó gyilkosság magyarországi prózairodalma. Mindjárt ez a mondat – bármily tágasan igyekeztem is megfogalmazni – vitát válthat ki, ellene vethetik, hogy számosan voltak, akik még az események alatt naplót vezettek: ám én ezzel a mondattal csupán annyit kívántam megállapítani, hogy Radnóti Miklóshoz fogható méretű, színvonalú, előrelátású jelenség a magyar prózairodalomban nem volt, aki már évek óta a halálra ítéltség biztos tudatában élt, s akinek életműve az erőltetett menet(ek) és saját tarkón lövésének írói rögzítésével le is zárult. Hatni, szabadon hatni persze Radnóti Miklós felülmúlhatatlan versei is csak a háborút követően kezdtek – és azt követően, hogy az abdai tömegsírban, a viharkabátja zsebében megtalálták a noteszét. Hatni, ha nem is ugyanabban az értelemben, azok a naplók akkor kezdtek, amikor publikussá váltak, s ez a romokban heverő országban a kezdeti demokratikus fejlődés ellenére sem volt egyszerű.
Felsorolásképpen leírom az Ember Mária által megemlített magyar holocaust prózairodalmat:
A legelső a Szabadság hasábjain megjelent Zelk Zoltán visszaemlékezések.
1945-ben az első szabad könyvnapon Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére napló. Megemlíti Márait, Nagy Lajos pincenaplóját, Tersánszky Józsi Jenő naplóját, Füst Milán naplótöredékét, Kemény Simon naplóírását is. Továbbá Déry Tibor 1946-ban megjelent Alvilági játékok kisregényét, Szép Ernő Emberszag című riportkönyvét, Zsolt Béla Kilenc koffer című művét, amelyet 1947-ben kezdett közreadni a Haladás című híres lap. De Zsolt Béla felesége, Ágnes is 1948-ban Éva lányom címmel közreadja az Auschwitzba elhurcolt és véletlen megmaradt gettónaplót, amit a lánya írt. Vagyis más kortárs gyereknapló is ki lett adva azokból az időkből, nem csak Anna Franké vagy David Rubinoviczé.
De sorolja tovább is: Fedor Ágnes Különös karnevál , Örkény István Lágerek , 1958-ban Keszi Imre Elyzium regénye is megjelenik, Betlen Oszkár Élet a halál földjén című könyve is csak késleltetve jelenhetett meg. 1964-ben Cseres Tibor Hideg napok , Karinthy Ferenc Budapesti tavasz . 1974-75 a magyar próza új hulláma: Ember Mária Hajtűkanyar , Kertész Imre Sorstalanság , Gyertyán Ervin Szemüveg a porban , Moldova György A Szent Imre-induló , Bárdos Pál Az első évtized című esszéregénye. Továbbá Fekete Gyula Az orvos halála , Gáll István A napimádó szerelmi regénye, Fejes Endre Rozsdatemető , Csurka István Házmestersirató , László Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című szociográfiája.
Az igazság kedvéért meg kell mondanom azonban, hogy e témáról szólni még mindig könnyebben lehetett, mint szólni a magyar hadifoglyok sorsáról a Gulág-szigetvilágban, mint felemlegetni azokat akik 1945 kora tavaszán „kicsi robotra” hurcoltak el a szovjet lágerek valamelyikébe, vagy akár azokról írni, akiket 1951-ben a Hortobágyra telepítettek ki, mint „osztályellenséget”. Volt olyan hazai internálótábor – Recsk –, amelynek a létezését hivatalból is tagadták. Vagyis tabu, tabu hátán.
Ember Mária A Holocaust a magyar prózairodalomban írásából: Amikor az elhurcolás és elpusztított zsidóság maradéka Budapesten 1945 január végén, február közepén előbújhatott rejtekhelyeiről, illetve kiszabadult a gettóból, amikor április közepétől kezdtek hazatámolyogni a lágerek túlélői – akkor kezdődik az európai nagy zsidó gyilkosság magyarországi prózairodalma. Mindjárt ez a mondat – bármily tágasan igyekeztem is megfogalmazni – vitát válthat ki, ellene vethetik, hogy számosan voltak, akik még az események alatt naplót vezettek: ám én ezzel a mondattal csupán annyit kívántam megállapítani, hogy Radnóti Miklóshoz fogható méretű, színvonalú, előrelátású jelenség a magyar prózairodalomban nem volt, aki már évek óta a halálra ítéltség biztos tudatában élt, s akinek életműve az erőltetett menet(ek) és saját tarkón lövésének írói rögzítésével le is zárult. Hatni, szabadon hatni persze Radnóti Miklós felülmúlhatatlan versei is csak a háborút követően kezdtek – és azt követően, hogy az abdai tömegsírban, a viharkabátja zsebében megtalálták a noteszét. Hatni, ha nem is ugyanabban az értelemben, azok a naplók akkor kezdtek, amikor publikussá váltak, s ez a romokban heverő országban a kezdeti demokratikus fejlődés ellenére sem volt egyszerű.
Felsorolásképpen leírom az Ember Mária által megemlített magyar holocaust prózairodalmat:
A legelső a Szabadság hasábjain megjelent Zelk Zoltán visszaemlékezések.
1945-ben az első szabad könyvnapon Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére napló. Megemlíti Márait, Nagy Lajos pincenaplóját, Tersánszky Józsi Jenő naplóját, Füst Milán naplótöredékét, Kemény Simon naplóírását is. Továbbá Déry Tibor 1946-ban megjelent Alvilági játékok kisregényét, Szép Ernő Emberszag című riportkönyvét, Zsolt Béla Kilenc koffer című művét, amelyet 1947-ben kezdett közreadni a Haladás című híres lap. De Zsolt Béla felesége, Ágnes is 1948-ban Éva lányom címmel közreadja az Auschwitzba elhurcolt és véletlen megmaradt gettónaplót, amit a lánya írt. Vagyis más kortárs gyereknapló is ki lett adva azokból az időkből, nem csak Anna Franké vagy David Rubinoviczé.
De sorolja tovább is: Fedor Ágnes Különös karnevál , Örkény István Lágerek , 1958-ban Keszi Imre Elyzium regénye is megjelenik, Betlen Oszkár Élet a halál földjén című könyve is csak késleltetve jelenhetett meg. 1964-ben Cseres Tibor Hideg napok , Karinthy Ferenc Budapesti tavasz . 1974-75 a magyar próza új hulláma: Ember Mária Hajtűkanyar , Kertész Imre Sorstalanság , Gyertyán Ervin Szemüveg a porban , Moldova György A Szent Imre-induló , Bárdos Pál Az első évtized című esszéregénye. Továbbá Fekete Gyula Az orvos halála , Gáll István A napimádó szerelmi regénye, Fejes Endre Rozsdatemető , Csurka István Házmestersirató , László Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című szociográfiája.
Az igazság kedvéért meg kell mondanom azonban, hogy e témáról szólni még mindig könnyebben lehetett, mint szólni a magyar hadifoglyok sorsáról a Gulág-szigetvilágban, mint felemlegetni azokat akik 1945 kora tavaszán „kicsi robotra” hurcoltak el a szovjet lágerek valamelyikébe, vagy akár azokról írni, akiket 1951-ben a Hortobágyra telepítettek ki, mint „osztályellenséget”. Volt olyan hazai internálótábor – Recsk –, amelynek a létezését hivatalból is tagadták. Vagyis tabu, tabu hátán.
Jegyzetek I.
Részletek egy összegyűjtött papírhalomból:
Sanders Iván: Az identitás kérdése Kertész Imre regényeiben és vallomásaiban
Ami kezdettől fogva jelen van Kertész munkáiban, és ami értetlenséget, sőt megbotránkozást váltott ki és vált ki olykor ma is, az a többször elmondott, leírt felismerése, meggyőződése, hogy számára zsidósága végletekig negatív tapasztalat, épp ezért nem tud természetesen viszonyulni hozzá, de szabadulni sem tud tőle. E meggyőződését legmegrázóbban talán egy, a Sorstalanság megjelenésének évében írt naplójegyzetben fejezi ki:
Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. A zsidóság azonban ilyenkor sem „belsőként” lépett fel, hanem mindig csak negativitásként, korlátozásként, külsődleges determinánsként – ahogyan, mondjuk, az ember eleven tápláléknak minősíti magát a tengerben egy cápával, a dzsungelben egy tigrissel szemben…Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugalmas éjszakáknak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán. (…)
A negatív zsidóságképet hangsúlyozó olvasat mindamellett egyoldalú és felületes. ASorstalanság azért is rendkívüli mű, mert a figyelmes olvasót arra kényszeríti, hogy végül is másként lásson és ítéljen meg egy általa már ismert jelenséget eseménysort. Ezt a döbbenetes olvasói váltást vagy átállást Földényi F. László a Sorstalanságról írt tanulmányában ezzel a zárómondatával érzékelteti: Az elején felnőttként kezdtem olvasni, de mire a végére értem, magam is tudatlan gyermekké vedlettem.
„ Kertész Imre már többször és többféleképpen elmondta, hogy neveltetése, szocializációja folytán már gyerekkorában sem tudta mit kezdjen rászakadt zsidóságával. Miféle zsidó az olyan – kérdi Az önmeghatározás szabadsága című esszéjében –, aki vallásos nevelésben nem részesült, héberül nem beszél, a zsidó kultúra forrásmunkáit lényegében véve alig ismeri, és nem Izraelben, hanem Európában él." (…) De míg Radnóti Miklós Komlós Aladárnak írt híres levelében – egyrészt szintén vallja, hogy "nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem "szellemiségem” és lelkiségem és költőiségem meghatározójának", ugyanakkor egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar költőnek tartja magát, és Arany Jánost és Kazinczy Ferencet tekinti felmenőinek.
Sciacovelli Antonio Szavak és kövek, Sziszifusz mítosza – élet és irodalom között , Kertész Imre: A kudarc
A kudarc című regény 1988-ban jelent meg Magyarországon, az úgynevezettTrilógia második részeként ( a két másik rész a Sorstalanság /1975/ és a Kaddis a meg nem született gyermekért /1990/) : természetesen, a Nobel-díj 2002 októberében felröppent hírét követően Kertész Imre munkássága a hazai irodalmi élet középpontjába került. (…) A kudarc méltán számíthatna hasonló méltatásra. Mind a témaválasztás, mind a szerző érettsége alapot szolgálhat a fenti állítás mellett szóló érveléshez.
Kertész, A kudarc első kiadásának fülszövegében maga is hangoztatja a következőket: Ezt a könyvet az összefüggések sűrű hálójában írtam. Magyarázattal – úgy érzem – azoknak tartozom, akik a regény mögött felködlő másik regényben a Sorstalanságra vélnek ráismerni. Igazuk van; de ne feledjék, hogy regényíróval állnak szemben, aki regényét regénye szereplőjévé tette: más regény az tehát ebbe a regénybe befalazva, mint szabad röptében, ahogy az olvasó megismerte. E szavakkal az író nem csak regénye egyik fontos mozzanatára utal, ti. az egyik szereplő jelenlétére – ami nem más, mint maga az előző regény – , de egyben fel is hívja az olvasó figyelmét az egyik jelentős motívumra, a falak közé zártság szituációjára. Mindez persze megköveteli e kép rendkívül összetett jelentéshálójának kibontását. A fal alkotóelemét képező kő nem puszta materialitásával veszi körül a szereplőket, s nem is csupán szimbolikusan utal a bezártság élményére, de pars pro toto formájában ciklikusan többször is visszatér. A fenti probléma egyik áttételes megjelenésének értelmezhetjük a regénybe zárt (értsd, a regénybe olvasható) regény motívumát, ahogy erre Vaderna Gábor is felhívja a figyelmünket; Kertész Imre A kudarc című 1988-ban kiadott regényében olvasható egy regény A kudarc címmel.
A kudarc az olvasót magát is „falak közé zárja”.
Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott. Reggel volt. (Aránylag: tízre járt.) Ilyen idő tájt az öreg mindig gondolkodni szokott.
Sok gondja-baja volt az öregnek, volt tehát min gondolkodnia.
De az öreg nem azon gondolkodott, amin gondolkodnia kellett volna.
Hogy min gondolkodott, nem tudhatjuk pontosan. Csak annyi látszott rajta, hogy gondolkodik, a gondolatai nem. Meglehet, nem is gondolkodott. Csak hát reggel volt (aránylag: tízre járt), s megszokta, hogy ilyen idő tájt mindig gondolkodni szokott. Olyan nagy rutinra tett már szert az öreg a gondolkodásban, hogy olyankor is képes volt a gondolkodás látszatát kelteni, amikor pedig nem is gondolkodott, noha esetleg ő maga is úgy képzelte, hogy gondolkodik. Ez az igazság, nincs rajta mit szépíteni. (első mondatok)
Sanders Iván: Az identitás kérdése Kertész Imre regényeiben és vallomásaiban Ami kezdettől fogva jelen van Kertész munkáiban, és ami értetlenséget, sőt megbotránkozást váltott ki és vált ki olykor ma is, az a többször elmondott, leírt felismerése, meggyőződése, hogy számára zsidósága végletekig negatív tapasztalat, épp ezért nem tud természetesen viszonyulni hozzá, de szabadulni sem tud tőle. E meggyőződését legmegrázóbban talán egy, a Sorstalanság megjelenésének évében írt naplójegyzetben fejezi ki:
Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. A zsidóság azonban ilyenkor sem „belsőként” lépett fel, hanem mindig csak negativitásként, korlátozásként, külsődleges determinánsként – ahogyan, mondjuk, az ember eleven tápláléknak minősíti magát a tengerben egy cápával, a dzsungelben egy tigrissel szemben…Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugalmas éjszakáknak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán. (…)
A negatív zsidóságképet hangsúlyozó olvasat mindamellett egyoldalú és felületes. ASorstalanság azért is rendkívüli mű, mert a figyelmes olvasót arra kényszeríti, hogy végül is másként lásson és ítéljen meg egy általa már ismert jelenséget eseménysort. Ezt a döbbenetes olvasói váltást vagy átállást Földényi F. László a Sorstalanságról írt tanulmányában ezzel a zárómondatával érzékelteti: Az elején felnőttként kezdtem olvasni, de mire a végére értem, magam is tudatlan gyermekké vedlettem.
„ Kertész Imre már többször és többféleképpen elmondta, hogy neveltetése, szocializációja folytán már gyerekkorában sem tudta mit kezdjen rászakadt zsidóságával. Miféle zsidó az olyan – kérdi Az önmeghatározás szabadsága című esszéjében –, aki vallásos nevelésben nem részesült, héberül nem beszél, a zsidó kultúra forrásmunkáit lényegében véve alig ismeri, és nem Izraelben, hanem Európában él." (…) De míg Radnóti Miklós Komlós Aladárnak írt híres levelében – egyrészt szintén vallja, hogy "nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem "szellemiségem” és lelkiségem és költőiségem meghatározójának", ugyanakkor egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar költőnek tartja magát, és Arany Jánost és Kazinczy Ferencet tekinti felmenőinek.
Sciacovelli Antonio Szavak és kövek, Sziszifusz mítosza – élet és irodalom között , Kertész Imre: A kudarc A kudarc című regény 1988-ban jelent meg Magyarországon, az úgynevezettTrilógia második részeként ( a két másik rész a Sorstalanság /1975/ és a Kaddis a meg nem született gyermekért /1990/) : természetesen, a Nobel-díj 2002 októberében felröppent hírét követően Kertész Imre munkássága a hazai irodalmi élet középpontjába került. (…) A kudarc méltán számíthatna hasonló méltatásra. Mind a témaválasztás, mind a szerző érettsége alapot szolgálhat a fenti állítás mellett szóló érveléshez.
Kertész, A kudarc első kiadásának fülszövegében maga is hangoztatja a következőket: Ezt a könyvet az összefüggések sűrű hálójában írtam. Magyarázattal – úgy érzem – azoknak tartozom, akik a regény mögött felködlő másik regényben a Sorstalanságra vélnek ráismerni. Igazuk van; de ne feledjék, hogy regényíróval állnak szemben, aki regényét regénye szereplőjévé tette: más regény az tehát ebbe a regénybe befalazva, mint szabad röptében, ahogy az olvasó megismerte. E szavakkal az író nem csak regénye egyik fontos mozzanatára utal, ti. az egyik szereplő jelenlétére – ami nem más, mint maga az előző regény – , de egyben fel is hívja az olvasó figyelmét az egyik jelentős motívumra, a falak közé zártság szituációjára. Mindez persze megköveteli e kép rendkívül összetett jelentéshálójának kibontását. A fal alkotóelemét képező kő nem puszta materialitásával veszi körül a szereplőket, s nem is csupán szimbolikusan utal a bezártság élményére, de pars pro toto formájában ciklikusan többször is visszatér. A fenti probléma egyik áttételes megjelenésének értelmezhetjük a regénybe zárt (értsd, a regénybe olvasható) regény motívumát, ahogy erre Vaderna Gábor is felhívja a figyelmünket; Kertész Imre A kudarc című 1988-ban kiadott regényében olvasható egy regény A kudarc címmel.
A kudarc az olvasót magát is „falak közé zárja”.
Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott. Reggel volt. (Aránylag: tízre járt.) Ilyen idő tájt az öreg mindig gondolkodni szokott.
Sok gondja-baja volt az öregnek, volt tehát min gondolkodnia.
De az öreg nem azon gondolkodott, amin gondolkodnia kellett volna.
Hogy min gondolkodott, nem tudhatjuk pontosan. Csak annyi látszott rajta, hogy gondolkodik, a gondolatai nem. Meglehet, nem is gondolkodott. Csak hát reggel volt (aránylag: tízre járt), s megszokta, hogy ilyen idő tájt mindig gondolkodni szokott. Olyan nagy rutinra tett már szert az öreg a gondolkodásban, hogy olyankor is képes volt a gondolkodás látszatát kelteni, amikor pedig nem is gondolkodott, noha esetleg ő maga is úgy képzelte, hogy gondolkodik. Ez az igazság, nincs rajta mit szépíteni. (első mondatok)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)