Terézia Mora: A szörnyeteg

Hová mehetsz, ha nem egy hely, hanem egy ember az otthonod? Nélküle hová?Terezia Mora ezért a könyvért megkapta a Német Könyvdíjat, ami az egyik legnagyobb díj a német irodalomban. Méltán kapta meg, ezt merem állítani. Nem csak amiatt, hogy a könyv formailag is érdekes (egy vonallal ketté vannak osztva az oldalak, felül Darius Kopp utazását olvashatjuk, alul Flora naplóját), hanem azért is, mert ezzel eléri azt, hogy a két ember történetéhez nem lehet felszínesen hozzáállni, muszáj végig koncentrálva olvasni. Néha ugyan letennénk, mert nehéz, súlyos, a tartalmában nyomasztó és fullasztó is. Elsősorban Flora naplója viselt meg. Végig úgy éreztem, mintha Flora valahonnan az alvilágból beszélne, Darius meg a felvilágban válaszolgatna neki. De nem is tévedtem nagyot, mert T.M. is azt mondja egy cikkben, hogy ez is volt a szándéka. Mintegy párbeszéd, egy utólagos, soha helyre nem hozható élet mederbe terelése. Egymásnak szólt az életük, de nem egymásról. Sosem találkoztak igazán. Hiába éltek együtt, szerelemben, a másik számára ismeretlenek maradtak. Nekem erről az ismeretlenségről és az idő utáni megismerésről szólt ez a regény. Miközben a madarak mind egyazon, gúnyolódó ritmusban énekelnek. Egyszerre csak mind elkezdenek egyformán énekelni.

A regény Az egyetlen ember a kontinensen folytatása.
http://moly.hu/ertekelesek/1843023

Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen

Mindenki egyetlen ember a kontinensen. Ezt a múltkor Vilikovskytól megtanultam, vagy Ovetól, vagy Miháéltől, de emlékszem Don Tillmanra is, mert ő is az volt. Egyedi és megismételhetetlen. Semmi különös nincs az életükben, semmi, amivel ne tudna azonosulni aki akar (nem muszáj, csak mondom). Darius egy összegyúrt figura mindenkiből, minden élethelyzetből, legyen az egy egyszerű reggeli feltámadás (Hány óra, nem tudom. Az a két világos folt: ablakok. Csukott szemmel látom őket.) , vagy a napközbeni kávétlanság, vagy az esti – nyomjuk el amit nem tettem meg ma és már nem is fogom – nyugtalanítása. Sokat mosolyogtam, néha nevettem is. Nem kinevettem, hanem együtt éreztem azzal, ahogy magában morfondírozik, ahogy azt várja hogy a világ magától forduljon már valamerre (lehetőleg arra amerre ő szeretné), ahogy olyan tud lenni, mint aki a hangjáról csak a harkályt ismeri fel, de az meg már milyen ügyes dolog!! Elég is neki ennyi. Darius Kopp egyébként aprólékos megfigyelő (Abból amit egyáltalán észrevesz. Na, és ki lenne az? A nő. Flora.) Hogy tanácstalan a párkapcsolatában, a szerelemben? Ki nem volt még az? Hogy nem tudja kiben lehet bízni, mennyire és minek? Ki nem volt még ilyen helyzetben? Hogy néha olyan mint ha másik bolygóról jött volna? Mint Sammler úrakinek ez a föld hol tágas, hol szűk, de sehogy sem kerek. A mi főhősünk viszont jól érzi így magát és nekem éppen az tetszett benne, ami lehet, hogy mást meg zavarna. A magányát értettem meg leginkább. Ezen a hatalmas kontinensen egyetlennek lenni egy kihívás. És ezek után következhet A szörnyeteg.

* Említett szereplők innen:
Pavel Vilikovský: Kutya az úton
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Ámosz Oz: Miháél, Miháél
Graeme Simsion: A Rosie projekt
Saul Bellow: Sammler bolygója

Terézia Moraról pedig itt írtam még hajdanában, és jókat. Olvassátok!
http://moly.hu/alkotok/terezia-mora/alkotoertekelesek

Alkotóértékelés: Terézia Mora

Nem olvastam még ilyet – ezzel akartam kezdeni a Nap mint napról az értékelésemet, végül úgy döntöttem, mert talán kevésbé ismert az írónő, hogy megírom első alkotóértékelésemet. Az idézetek az említett könyvből lesznek. Így kezdődik (én mindig elolvasom egy könyv első és utolsó sorait, mielőtt elkezdeném, nem jó szokás, de vannak ilyen fura dolgaim) nem leszek spoileres, csak ízelítőt mutatok: Amiről beszélek, csupa szívettépő ésvagy komikus történet. Szélsőséges és bizarr dolgok. Tragédiák, fárszok, valódi tragédiák. Gyermeki, emberi, állati szenvedés. Valódi megindultság, parodizált szentimentalizmus, szkeptikus és őszinte hit. Katasztrófák, magától értetődik. Természeti és egyéb. És ami a lényeg: csodák. A csodaigény csillapíthatatlan. Csodát a világ minden tájáról importálunk. Illetve egyszerűen fogjuk és visszük őket. A csoda mindannyiunké. Nem hiába neveznek minket így: a csodák kora. Nekik ott vannak a mártírjaik, nekünk a csodák. Érti, ugye?

Ezzel a néhány sorral már rabul ejtett. Nem a csodavárás miatt (ritkán van benne részem), hanem a megértés miatt. Érteni akartam, megérteni, amit ír. Nem volt egyszerű, vagy könnyen olvasható a regénye, mert egy olyan különös elbeszélői technikával írt, amilyet még nem láttam máshol. Egy mondaton belül is változott az, aki beszél és az, akihez beszélnek. Nincs kezdő gondolatjel sem. Olvasás közben mégis pontosan felismerjük, hogy ki kicsoda, kihez, hova tartozik. A könyv egyik fontos kérdése a hovatartozás, az otthontalanság, az etnikum hazatalálása, hazájának megtalálása.

Azt akarom, hogy az olvasó ugyanúgy el legyen veszve, és ugyanúgy keresésre legyen ítélve, mint a főszereplő – olvasom egy interjúban Terézia Mora (Móra Terézia) szavait. És az olvasó együtt vész el Abellel, együtt menekül vele, együtt lesz újra gyermek és együtt is őszül meg vele. Időket, határokat lép át, viszi magával, ha öröm éri megosztja velünk, de a szenvedéstől sem kímél meg. Abelt nem lehet kiismerni, megismerni sem, „arctalan” marad. Rejtettsége szabadságot ad arra, hogy magunknak, magunkban lássuk őt. Egyszerre fog vonzani és taszítani. T.M. nagyon ért a szikár, olykor hideg ábrázoláshoz. Bízik abban, hogy értik őt és hagyja, hogy úgy értsük és annyira, amennyire akarjuk. Nem magyaráz, nem ír hosszú jellemzéseket, így hozza közel, szinte az olvasó mellé a szereplőket.

Az írás se legyen egyszerűbb, mint az élet. Az olvasás sem lesz az, magával sodor, néha fullaszt, néha lélegeztet. Aztán a végén sem lesz könnyebb semmi, ránk fog nehezedni még egy darabig. Az utolsó mondataira sokáig rámeredünk majd.
Ez jó. Csak még egy szót. Jó.

Terézia Moráról még itt:
A pánik a világ állapota:
http://www.litera.hu/hirek/a-panik-a-vilag-allapota
Terézia Mora „határ-történetei” és a transzkulturalitás:
http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2007_02/cikk.php?id=1497
Mutassam, hogy írok:
http://magyarnarancs.hu/konyv/mutassam_hogy_irok_-_terezia_mora_iro-76226
Még egy mondat: ő fordította német nyelvre (többek között) Esterházy Péter: Harmonia Caelestis és Parti Nagy Lajos: Hősöm tere könyvét is.

Terézia Mora: Különös anyag

Nem akartam a könyvről írni, mert vannak történetek, érzések – többnyire fájdalommal telítve – amikről nem lehet beszélni. Én legalábbis nem szívesen beszélek. De Mora könyve ezek miatt a nyomorúságok miatt nem népszerű. Akik olvasták (alig), azok se tudtak sokat szólni utána. Szeretnék most kiállni a könyv mellett, mint egy hívatlan prókátor, akit ugyan senki nem kért fel, hogy hirdesse a bánatot, mégis megteszi. Azért teszi meg, mert mindaz a keserűség, nincstelenség, ami a sorokban benne van, talán tanulságként szolgálhat. Mora így beszél a könyvről: A könyv legelső oldalán szerepel egy számomra nagyon fontos és jellemző jelenet, amikor az apa látszólag minden ok nélkül meggyújtja a kislánya haját, majd ő üvölt, hogy „fáj!”. De nem mondja meg, hogy kinek és mi fáj. Ezt a jelenetet nagyon tudatosan tettem az első oldalra, mert úgy éreztem, hogy ilyesmivel tudom igazán érzékeltetni, hogy éreztem magam gyerekkoromban, és hogy miről akarok beszélni ebben a könyvben. Az volt a világképem, hogy bármilyen szörnyűség megtörténhet, és nincs, aki a jóindulatával ezt megakadályozhatja. A kérdés pedig, hogy hogyan lehet mindezt úgy átvészelni, hogy közben az ember megmaradhasson önmaga, sőt esetleg némi „többlete” is keletkezzen a végén. Történetem szereplői ezzel próbálkoznak. Nem tévedek, ha az írónő szándékát Barnás Ferenc, vagy Borbély Szilárd mellé teszem. De bátran mondom Ágota Kristóf nevét is. Nem azért, mert ez a könyv „felérne” (értsétek jól, kérlek) az említett írók könyveivel, hanem mert a témaválasztása, a szikár, tömör, kőkemény igazmondása hasonló. Neki is, mint az említett íróknak, részben (még ha kis részben is) saját élményen, tapasztalaton íródtak sorai: Ebben a könyvben valóban jórészt abból építkeztem, amit ismerek. De amit leírtam, annak egy nagy része nem személyesen átélt dolog, van, amit csak hallottam, vagy egyszerűen csak kitaláltam. Így működik az írás. Arra nagyon ügyeltem, hogy egyetlen szereplő, egyetlen hely, egyetlen jelenet se legyen teljesen felismerhető. Ami a Különös anyagban látható, az sokkal inkább belső kép a tájról, az emberekről, a dolgokról – ez keveredik a külső világ leírásával. Ha megtörténtek, ha nem, ha vele, ha nem, úgy gondolom, hogy könyvét érdemes kézbe venni. Még akkor is, ha közben kezünk ökölbe szorul majd, akkor is, ha minél gyorsabban lapoznánk, csak hogy egy-egy novellának a végére érjünk már. Nem tökéletes írás, lesznek benne döccenők, többet várások, lesz hiányérzet is, de tudjuk be annak, hogy Mora első könyvét olvassuk.