Alkotóértékelés: Terézia Mora

Nem olvastam még ilyet – ezzel akartam kezdeni a Nap mint napról az értékelésemet, végül úgy döntöttem, mert talán kevésbé ismert az írónő, hogy megírom első alkotóértékelésemet. Az idézetek az említett könyvből lesznek. Így kezdődik (én mindig elolvasom egy könyv első és utolsó sorait, mielőtt elkezdeném, nem jó szokás, de vannak ilyen fura dolgaim) nem leszek spoileres, csak ízelítőt mutatok: Amiről beszélek, csupa szívettépő ésvagy komikus történet. Szélsőséges és bizarr dolgok. Tragédiák, fárszok, valódi tragédiák. Gyermeki, emberi, állati szenvedés. Valódi megindultság, parodizált szentimentalizmus, szkeptikus és őszinte hit. Katasztrófák, magától értetődik. Természeti és egyéb. És ami a lényeg: csodák. A csodaigény csillapíthatatlan. Csodát a világ minden tájáról importálunk. Illetve egyszerűen fogjuk és visszük őket. A csoda mindannyiunké. Nem hiába neveznek minket így: a csodák kora. Nekik ott vannak a mártírjaik, nekünk a csodák. Érti, ugye?

Ezzel a néhány sorral már rabul ejtett. Nem a csodavárás miatt (ritkán van benne részem), hanem a megértés miatt. Érteni akartam, megérteni, amit ír. Nem volt egyszerű, vagy könnyen olvasható a regénye, mert egy olyan különös elbeszélői technikával írt, amilyet még nem láttam máshol. Egy mondaton belül is változott az, aki beszél és az, akihez beszélnek. Nincs kezdő gondolatjel sem. Olvasás közben mégis pontosan felismerjük, hogy ki kicsoda, kihez, hova tartozik. A könyv egyik fontos kérdése a hovatartozás, az otthontalanság, az etnikum hazatalálása, hazájának megtalálása.

Azt akarom, hogy az olvasó ugyanúgy el legyen veszve, és ugyanúgy keresésre legyen ítélve, mint a főszereplő – olvasom egy interjúban Terézia Mora (Móra Terézia) szavait. És az olvasó együtt vész el Abellel, együtt menekül vele, együtt lesz újra gyermek és együtt is őszül meg vele. Időket, határokat lép át, viszi magával, ha öröm éri megosztja velünk, de a szenvedéstől sem kímél meg. Abelt nem lehet kiismerni, megismerni sem, „arctalan” marad. Rejtettsége szabadságot ad arra, hogy magunknak, magunkban lássuk őt. Egyszerre fog vonzani és taszítani. T.M. nagyon ért a szikár, olykor hideg ábrázoláshoz. Bízik abban, hogy értik őt és hagyja, hogy úgy értsük és annyira, amennyire akarjuk. Nem magyaráz, nem ír hosszú jellemzéseket, így hozza közel, szinte az olvasó mellé a szereplőket.

Az írás se legyen egyszerűbb, mint az élet. Az olvasás sem lesz az, magával sodor, néha fullaszt, néha lélegeztet. Aztán a végén sem lesz könnyebb semmi, ránk fog nehezedni még egy darabig. Az utolsó mondataira sokáig rámeredünk majd.
Ez jó. Csak még egy szót. Jó.

Terézia Moráról még itt:
A pánik a világ állapota:
http://www.litera.hu/hirek/a-panik-a-vilag-allapota
Terézia Mora „határ-történetei” és a transzkulturalitás:
http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2007_02/cikk.php?id=1497
Mutassam, hogy írok:
http://magyarnarancs.hu/konyv/mutassam_hogy_irok_-_terezia_mora_iro-76226
Még egy mondat: ő fordította német nyelvre (többek között) Esterházy Péter: Harmonia Caelestis és Parti Nagy Lajos: Hősöm tere könyvét is.