(a festő)
Az apja festményei közül egyetlen egy sem maradt meg. Hiába igyekezett maga elé képzelni őt, amint a zuglói ház romos padlásán, kezében ecsettel, akár Vermeer híres festőművésze, a vászon előtt ül, fekete kabátjában háttal neki, miközben a nehéz drapéria mögé rejtett ablak fénye nem a modellre, egy kék ruhás lányra, hanem az asztalon heverő maszkra esik. És nem emlékezett a festék illatára sem, a vásznakéra, a terpentinnel átitatott rongyok tapintására. A maszk Vermeernél mintha a festő saját halotti maszkja lenne, csontfehéren ragyog a titkos forrású fényben, mely nem adhat vissza semmit. A fiú mégis, ha tehetné, odalépne a fekete kabátos festőhöz, hüvelykujjával rásimítaná az arcára a puhára áztatott vásznat, finoman, hogy kiadja az orr, a szemöldök ívét, a keskeny hajlásokat, kipróbálná, hogy illik-e a sajátjára, és befestené a vásznat fehérre, miután a lányt, aki Kliót ügyetlenül utánozva ott állt a titkos ablak előtt, végre elengedné, menj, mondaná neki, és odatartaná a maszkot a derengésbe, nézné a fény töréseit, nézné, hogy kialszik-e apja arcán a harag. (39.o.)
(hidegség)
Az előtér műkővel borított oszlopai között az esővíz híg sárrá változott. A kilépő megállt, nézte a vízfény csillogását, mintha egy hosszú, szűk folyosó végére jutott volna, vagy legalábbis pihenőhöz. Előző nap is érzett ilyesmit, amikor egy nyitva felejtett ajtón át látta, hogy az ápolónővér a kórterem ablaka előtt, egyik lábával egy székre térdelve, bögréből teát iszik. A villamos olajos gumiszőnyegén foltokban állt a víz, és miközben utat fúrt magának, a műanyagfogantyúk egy ütemre lengtek, a szemével mindenki kiválasztott magának egy pontot az ablakon vagy a levegőben. Amikor néhány órával azelőtt ott ült az apja ágya mellett, számba vette, mennyit romlott a betegség idején a jól ismert test, meglepődött, milyen vékony lett a comb, milyen pikkelyes, száraz a boka, milyen zacskószerű a has, amely a perforáció következtében akkor már tele volt sárral és méreggel. Az apja szemében most látott először ijedtséget, olyat, amilyet ő nem ismert. Nem szóltak egymáshoz. Közben a villamos egy presszó mellett haladt el, a neon ragyogott az aszfalton. Arcával megérintette az üveget. Aztán néhány pillanatig odaszorította, hálás volt az üveg hidegségéért. (62.o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése