Julio Cortázar: Bestiárium

…és mivel a kis részletek rendszerint egy nagy egésszé állnak össze 
Így olvastam őt és most, a harmadik könyve után hiszek is ebben. Minden egyes mondata, története, még ha néhol szürreális is és álomvilágba-vivő, egyben nagyon igaz. Én elhiszem neki, hogy nyulakat lehet hányni (de még hogy, simán) és azt is, hogy a nyustirucáktól fejgörcsöt lehet kapni. Van aki azt gondolja Cortázar írásairól, hogy nem józanul írta. Még ha úgy is lett volna, még ha mindezek a gondolatok másképp nem jutottak volna az eszébe…, na és akkor mi van. Zseni volt. Zseniálisan átgondolt élethelyzeteket írt le. Olyanokat, amik itt és most is megtörténhetnek. Azt érzem nála, hogy ugyanazt a gondolat-szabadságot, ugyanazt a lehetőséget a döntésekben, választásokban, amit az élethelyzetek elénk hoznak – ugyanazt adja meg azoknak az embereknek is akikről ír és azoknak is akik olvassák. Mert neki is meg volt ez a szabadsága. Olvasás közben is úgy volt, hogy hagyta, gondoljak a történet végéről azt amit akarok. Aztán persze meghökkent a végén. Ezzel viszont épp azt éri el nálam, hogy egy-egy fejezetet újra és újra elolvassak. Átgondolom úgy ahogy én akarom, aztán úgy ahogy ő akarja. Aztán vagy jutunk közös nevezőre vagy nem. De korai is lenne nekem az, hogy Cortázarral közös nevezőről beszéljek. Nem ismerem annyira, csak megszerettem. Még olvasnom kell sokat tőle. Majd ha egyszer, valamikor a Sántaiskolát is elmerem kezdeni és meg is értem, majd akkor talán fogok tudni róla valamit. Addig maradnak a rövidebb valóságfölötti álmai(nk).

Kapcsolódó cikkek:  Az irodalom és a képzőművészet közelsége Török Adrien

                            

Julio Cortázar: A nyertesek

Merem állítani, hogy Cortázar mestere  az irodalomnak. 

Első regényét, alig kilenc évesen írta és verseit anyja plágiumnak hitte. Ezt nevezik tehetségnek. Gondolatai, szavai eltérnek a megszokottól.  Van bennük magány, szürrealizmus, formaművészete rendkívüli és hatásos. Cortázar olyan, mint egy kaméleon. Verset írt Che Guevarához, itthon a  legismertebb műve a "Las babas del diablo", amit a nagyközönség Nagyítás címmel ismer, Antonioni filmrendező munkáiból. 

Aki kezébe veszi az író műveit, garantáltan az irodalmat vette kézbe. 

Eddig is elkápráztatott rövid novelláival és az azokban szereplő emberekkel – figurákkal, de itt, ebben a regényében is bizonyítja, hogy mindenre kiterjed a figyelme. A papírszalvéta hajtogatásától a hajfésülésig , mindent el is mond nekünk. Ott vagyunk, látjuk, halljuk. Aprólékosan és még sem unalmasan nyújt át nekünk egy hajóutat és már szinte nyertesnek is érezhetjük magunkat. Aztán úgy, ahogy a többi „nyerő-párosnak” – még sem stimmel minden. Van, akinek a kényelem a baja Nem tudok szörnyűbbet elképzelni, mint azt, hogy felszálljak egy repülőre, és ismét otthon érezzem magam – morog az egyik világlátott vendég. Van, akinek nem elég a hajóút kissé gyanús bezártsága – még önmagában is „utazik” egyet. Ő Persio – aki, még egy belső kalandot is átél a hullámok hátán. Persió, aki két kézzel kapaszkodik a korlátba, a csillagokba, a fejfájásba, nektárédes borgőzbe burkolózva. Kedveltem őt! Nagy kérdés, hogy ki hova tart? Merre visz a hajó? Mintha ez valójában nem is utazás lenne. Titokzatosságok az ajtók mögött, lőszerek egy fémdobozban… Akár egy krimiben. Cortázar végig fenntartja a feszültséget, ehhez jól választott helyszínt és szereplőket. Nem mindennapi társasággal hajózhatsz és nem is mindennapi dolgokról társaloghatsz velük. Kicsit furcsa mindenki, olyan nem hétköznapiak. 

És ahogy a hajó utat tör a hullámokon, úgy az utasok a folyosók labirintusában próbálnak megérkezni valahova…

Kapcsolódó cikk: " Azt mondják, a csodák ideje elmúlt." Scholz László

Julio Cortázar: Rítusok

A világirodalom egyik legmagányosabbja. A világirodalom egyik legnagyobb formaművésze... - és igazat beszélnek. Magányos is, formaművészete egyedi és utánozhatatlan, van benne valami "fenegyerekes" és ez a szó életének szélsőségeit fejezi ki leginkább. Egyszóval nekem ő kedvemre való.

Ha azt mondom tetszett, egyrészt nem eléggé jó a szó arra amit érzek, másrészt nem fejez ki mindent amit az olvasása közben át-megélhetünk. 
Volt, hogy majdnem megfutamodtam a mondatok súlyától, jelentőségétől, mindattól, amit belém akart róni. De folyton visszakanyarított magához. 
Ez az író, ez a könyv nem hagyja, hogy ne olvasd végig. Nem hagyja, hogy csak átfusd a benne lévő világokat. 
Akarod érteni a szóba zárt zokogásokat. 
S ezek a szavak úgy zárnak magukba, hogy csak éppen érintik a benned lévő, már ismerős bánat-fátylat. 
Fellebbenti, de nem hagy védtelenül. 
Bizonyságod mozdulatlan. Közel van. 
Hogyne érezném közel magamat ahhoz, aki nem tudja (tudja, hogy nem tudja, meg nem is akarja tudni, mert nincs mit tudni) a határt fantázia és valóság közt. (Esterhazy P.) 
A Szakaszvéget többször is elolvastam. Végig jártam a múzeumtermeket és ültem az üres széken, szemben a fényképről festett festményekkel. Vártam (láttam) az üzenetüket. 
Különös, hogy puszta elfogadássá is válhat az élet. (…) még a semmit sem elfogadása is, azé, hogy elmenjek mielőtt megérkeznék, s hogy végezzek mindennel, ami még nem képes végezni velem. 
Tér és idő, valóság és látszat. 
És szavak – érdekes, soha nem látott sorrendben. 
Most fél 4 van. Lassan, nagyon lassan, de majd hajnalodni fog. 
A könyvet befejeztem. 
A történeteit nem.

Kapcsolódó cikk:  Rítusok, játékok, átjárók (Átfogó) Bogdán László