Demény Péter: Lélekkabát

Megint sebezhetővé tettem magam,
belém hatol már minden furcsa élet,
védekeznem megint hasztalan,
a jó sötétet felsértik a fények.

A nyugalmat felhasítják a vágyak,
szertereped, mint fázós téli kárpit,
a félelem szöszei szerteszállnak,
megtehetnék most magammal akármit.

Rezzen az éj, a félelem a számban,
a vágy a testem mélyében dobog.
                                      A hosszú boldogságot nem találtam,
                                      az enyém mély fájdalmak közt dadog. 

Jó lehet költőnek lenni. Jó lehet elmondhatónak lenni. Demény Péter mindkettő. Verseiből, írásaiból megismerhető emberré válik a számunkra. Tisztelem benne a titoktalanságát, azt, hogy a mégis érzése továbblendítette a nehéz időkben is. Beszélni, írni tud önmagáról. A Lélekkabát első soraiban még a feszültséggel teli várakozást érezzük, a segélykiáltást. Azt, ahogy előkészítve, vágyakozással telve vezet be minket az utolsó sorok beteljesülésébe. Egyedül indul, de a megérkezése már két ember története. Apály és dagály. Zsoltár ez a hitre, az újrakezdésre, az elengedésre, az összetartozásra. Szép. 

Demény Péter: Visszaforgatás

Megkérdezhetné bárki, ha egyszer megértettem, miért kell le is írnom, s ennek a valakinek, akit nagyon nehezemre esnék „kedves olvasónak” nevezni, ennek a valakinek tehát azt válaszolnám, hogy azért, mert minden vallomásnak tulajdonképpen a beszélgetés a mûfaja, még akkor is, ha ez a beszélgetés meglehetõsen egyedi szabályok szerint mûködik, s így azzal áltathatom magam, hogy nem vagyok egyedül. 
Nincs olyan, szerintem nincs olyan, hogy mások életében ne találd meg a magadét. Legyen az jó, vagy rossz történet. Felismered, ráismersz, újraéled, védekezel, ki és megmagyarázol, elítélsz, megítélsz, vádolsz, felmentesz. Sose tudod igazán jól elmondani, leírni. Nem tudod magadat megírni. Demény megpróbálta, én meghallgattam, én meg hallgattam. 
Egyúttal és éppen ez által viszont a szöveg mesteri példája a célját el nem érő hazugságfeltáró láncolatnak. Ráláttat a szembenézés korlátaira, s egyben önmagunkkal is szembesít, hiszen mi sem vagyunk különbek. Lejeune, az önéletírások szakértője szerint az ilyen szöveg lemezteleníti a befogadót is. Másképpen hat rá; elevenebb a válaszreakciója, mivel csak saját sorsával párhuzamosan tudja olvasni azt. Kölcsönhatásba lépnek a papíron megjelenő személyesnek tűnő, annak mondott élmények, tapasztalatok az övéivel annak következtében, hogy kénytelen jobban magába, magánvilágába engedni az önéletrajzi térből szóló alkotást. Azért olyan fájdalmas és felkavaró olvasni Demény Péter regényét is, mert óhatatlanul felelevenednek – éppen a vallomásos szöveg ismérveiként kezelt – tragikus, gyönyörűséges, boldog és boldogtalan kapcsolataink, árulásaink és csalódásaink, a test emlékei: a gyerekkor, a szerelem, a fogantatás történetei, az emberi élet sorsfordulói: házasság, halál, felnőtté válás. Mágikus hatású a mű: legszívesebben felhívnánk az írót, hogy vallomásáért cserébe, a beavatottság érzésétől vezérelve megosszuk vele a mi hasonló élettörténeteinket, érzéseinket. (Látó, A szembenézés korlátai, Gilbert Edit írása)

Demény Péter: A lélek trolija

Különös trolin utaztam; nem szállnék le róla semmi pénzért. 
Nagyszerű írások! Csak lelkesedni tudok, ha ilyen könyvet olvasok. Ha valaki kedveli a rövid történeteket írókról, könyvekről, színházról, filmről stb. annak nagyon ajánlom. Mesélném például, amit Hajnóczyról ír, hogyan lehet írni kellő tisztelettel egy önpusztító ember életéről, vagy Szilágyi Istvánról, Danilo Kišről, Nádas Péterről stb. A szépségről, a szerelemről, a lélek csendjéről, a drámákról, tragédiákról. Sorolnám, de elfogynak szavaim, mert Deményt olvasni érdemesebb lenne. Elmondok egy rövid gondolatsort, amit Robert De Niroról olvastam. Demény kapcsolgatja a tévét és rábukkan a Ronin című filmre. Először nem tudja, hogy azt nézi, de valahogy kiderül és elmerül benne. Elmerül De Niro csendjében: Mert a csend, bármilyen furcsán hangozzék is, De Niro alakításának talán legfontosabb, legdenirósabb eleme és motorja. Azt hiszem, ő jelenítette meg, ő tárta elém a legegyértelműbben, amit addig is sejtettem, amire akár meg is esküdtem volna: hogy a kíméletlenség nem üvöltözés, kiguvadt szem, fogcsikorgatás és egyéb ilyen hisztérikus és dilettáns ostobaság. A kíméletlenség alig-megszólalás, alig-mozdulat és a végsőkig visszafojtott indulat pontos kirobbanása. (…) A csend persze nemcsak kegyetlenség, hanem mélység, örvény, furcsa egytömbűség és határozottság, ragaszkodás bizonyos elvekhez. És több filmet is megemlít, amit úgy gondolom, Demény szemével látva csak bővülhet a filmélményünk. De ugyanez vonatkozik minden írására, amit a könyvben olvashatunk. Remek volt!