Demény Péter: Lélekkabát

Megint sebezhetővé tettem magam,
belém hatol már minden furcsa élet,
védekeznem megint hasztalan,
a jó sötétet felsértik a fények.

A nyugalmat felhasítják a vágyak,
szertereped, mint fázós téli kárpit,
a félelem szöszei szerteszállnak,
megtehetnék most magammal akármit.

Rezzen az éj, a félelem a számban,
a vágy a testem mélyében dobog.
                                      A hosszú boldogságot nem találtam,
                                      az enyém mély fájdalmak közt dadog. 

Jó lehet költőnek lenni. Jó lehet elmondhatónak lenni. Demény Péter mindkettő. Verseiből, írásaiból megismerhető emberré válik a számunkra. Tisztelem benne a titoktalanságát, azt, hogy a mégis érzése továbblendítette a nehéz időkben is. Beszélni, írni tud önmagáról. A Lélekkabát első soraiban még a feszültséggel teli várakozást érezzük, a segélykiáltást. Azt, ahogy előkészítve, vágyakozással telve vezet be minket az utolsó sorok beteljesülésébe. Egyedül indul, de a megérkezése már két ember története. Apály és dagály. Zsoltár ez a hitre, az újrakezdésre, az elengedésre, az összetartozásra. Szép.