Nádas Péter: Világló részletek

Ez nekem az irodalom szerelme, az első mondattól kezdve. Az ajtónyitása, a hangok hallása, az ízek érzése, az élet látása. Izgalmas belépni, hallani, érezni, látni. Egyszerűbben: jó olvasni. -mondtam néhány oldal után. 

Kinek íródik egy memoár? Kinek ír az ember, kinek kutatja, jegyzeteli, elképesztő nagy munkát fektetve minden vele megtörtént esemény rögzítésébe? Én azt mondom, elsősorban magának írja. Nem azért, hogy önmagát megörökítse, hanem, hogy önmagában örökítve, emlékezve legyen mindaz, ami történt. Ez az írói rész, feladat. Mi az olvasó része, feladata? Hogy bele tudjon telepedni, vele tudjon újra élni, hogy kellően nyitott és érdeklődő legyen 1200 oldalnyi könyvre. Az élet több mint 1200 oldal. Induljunk ki ebből. Minden nem leírható, mert nem emlékszünk rá, mert nem tartjuk lényegesnek, mert esetleg másokat hozunk be, akik ezt nem akarnák. Talán több a kimaradt emlék, mint amit Nádas megoszt velünk. De. amit ránk bíz, az felfoghatatlanul sok. Egyszerre sok és szinte beláthatatlan, vele együtt osztjuk a történelmét ostrom előttre és ostrom utánra. Vele együtt változunk, növünk fel, ismerünk meg és veszítünk el embereket, érzéseket, tárgyakat, leszünk része a Nádas családtörténetnek és Magyarország történelmének. Rendkívüli bátorsággal és valami belülről áradó őszinteséggel tudja apróra boncolgatni az életét. (volt, hogy zavarba jöttem ettől a nyitottságtól). Én a memoárokat „örök könyvnek” mondom. Az örökben beleértve mindazt, amit örökségként hagynak az olvasóra. Tisztelettel elfogadom.

Nádas Péter: Talált cetli

Olyanok ezek a Nádas-féle talált cetlik, amilyen a valóságban is. 
Írsz rá, összehajtod, zsebreteszed, előveszed, megnézed, hozzáírsz, lehúzol róla valamit, most már csak úgy gyorsan ökölbe gömbölyíted, mélyre teszed. Meglegyen! Nem lesz meg. Nem akkor lesz meg, amikor kellene. Tudod, hogy ide valahová… pont azért, hogy ne vesszen el, de még sincs. Majd meglesz. Megvan. Ez nem az. Ez egy bolti lista, egy telefonszám, egy „el ne felejtsem” firkálás. 
Gondolat-töredékek. A mostról, amit akkor éppen gondolni vélsz, és fontos. Holnap már nem. Holnap már nem is ezt gondolod, meg nem is ez a fontos. Mégis jó, ha előkerül a cetli. Emlékeztet. Arra emlékeztet, amire akkor gondoltál, amikor leírtad, hogy majd emlékezhess. 
Nádas cetlijei gyűröttek, sokat olvasottak, rendezetlenek, maradandóak. Nekem. Ahhoz hasonló érzés olvasni, mint amikor ülsz egy asztalnál, vársz valakit, vagy beszélgetsz valakivel és közben egy, már henger alakúra sodort papír fecnit forgatsz a kezedben. Már kicsit piszkos is, lehet, az asztalnál ülőt zavarja, hogy te ezzel (is) el vagy foglalva, figyelmedet megosztja. De nem ereszted. Aztán leteszed, mintha már nem kellene, de búcsúzásnál, visszanyúlsz érte. És elteszed. Majd előveszed, rátalálsz újra, talán akkor, amikor megint szükséged lesz rá.

Nádas Péter: Egy családregény vége

Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében. 
Ilyen volt és nem is akartam elszabadulni onnan. Olvastam és lapoztam és belefeledkeztem… Úgy ahogy a mesélő, gyermeki hangon, de korántsem gyermekként csak mondani és mondani akarja, kibeszélni, újrajátszani, megörökíteni és véglegesen, egy nemmel befejezni a család regényét. 
Azért mondom, hogy emlékezzetek.Hát ne csodálkozz. 
Sejtettem, de nem tudtam mit fogok kapni, mit fog hozzám tenni Simon Péter története. De hagytam, bármi is legyen az, és szinte kerestem a néhol összefüggő, néhol apró gondolatsorokra szétváló jelképeket, mesés elemeket a sorok között. 
Az első néhány oldal után, már látni véltem, az apa (Ábrahám) és a fiú (Izsák) örökre szóló áldozat szimbólumát. A regényen végig éreztem ezt a meg nem történt, de mégis mindent átható lehetőséget. De volt több olyan szimbólum is, ami segített a megértésében. A kígyó, aki az emberben ( Kleopátrában) fiadzik meg, a titkos ajtók, a láda, a valóság elöl való menekülést, elbújást, a gyermeki félelmet ábrázolta. Simon Péter, aki valahol, mélyen, egyedül van, teremt magaköré egy mozgó-nyüzsgő-zajló világot. A mesék, a nagypapa szavai, az élő-létező világ adják a biztonságot. 
Otthonszaga, meseillata van. 
A felnőtt világ mocskos, idegen, bizonytalan, csak néha surran át a szobán, a látni vélt anya (?), meztelenül, talán szabadon, de megfoghatatlanul. Az apa, aki a megtisztulás vizét az otthonban, a vissza(el)fogadásban keresi. A valós világ elmúlik, azt a halál közelsége, a múlt árnya, sötéttel lepi be. Mint a ruhát a festékkel színezett víz. Az élettel teli világ, a lélegzetvételben mért idő, az át-túl lépés a mesék, a vágyak birodalmába.
 …ha olyan lennék mint a nagypapa. Mert a nagypapa az életről szeretett mesélni, az ősidőkről, a gyökerekről. És a nevetésről. Mit nevetsz? Tudod egyáltalán, mit csinálsz, amikor nevetsz? Tudod mi az? Nem tudom. Na, látod! A nevetés az élet legnagyobb titka közé tartozik.
Szederfa – emlékek. 
Ne nézz! Csak halld, amit mondandó leszek. Arcom ne zavarja látásodat. És rábízza a fiúra az emlékek helyét. Fölébredtem és tudtam, a saját életemben hol vagyok. 
Csak kaput nyit nekik. Kaput azért, hogy a mese, a család, a regény utolsó szava a nem lehessen. Nem mindarra, amit eddig kellett átélni, nem mindarra, amin(t) nem lehet mégsem túllépni(élni). 
Gyönyörű volt, gyönyörű! 
Ne félj. Jó? Ne félj soha semmitől. Jó? Soha! Semmitől!


A teljes regény itt:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NADAS/nadas00023_kv.html
Írólap:
http://nadas.irolap.hu/hu