Nádas Péter: Talált cetli

Olyanok ezek a Nádas-féle talált cetlik, amilyen a valóságban is. 
Írsz rá, összehajtod, zsebreteszed, előveszed, megnézed, hozzáírsz, lehúzol róla valamit, most már csak úgy gyorsan ökölbe gömbölyíted, mélyre teszed. Meglegyen! Nem lesz meg. Nem akkor lesz meg, amikor kellene. Tudod, hogy ide valahová… pont azért, hogy ne vesszen el, de még sincs. Majd meglesz. Megvan. Ez nem az. Ez egy bolti lista, egy telefonszám, egy „el ne felejtsem” firkálás. 
Gondolat-töredékek. A mostról, amit akkor éppen gondolni vélsz, és fontos. Holnap már nem. Holnap már nem is ezt gondolod, meg nem is ez a fontos. Mégis jó, ha előkerül a cetli. Emlékeztet. Arra emlékeztet, amire akkor gondoltál, amikor leírtad, hogy majd emlékezhess. 
Nádas cetlijei gyűröttek, sokat olvasottak, rendezetlenek, maradandóak. Nekem. Ahhoz hasonló érzés olvasni, mint amikor ülsz egy asztalnál, vársz valakit, vagy beszélgetsz valakivel és közben egy, már henger alakúra sodort papír fecnit forgatsz a kezedben. Már kicsit piszkos is, lehet, az asztalnál ülőt zavarja, hogy te ezzel (is) el vagy foglalva, figyelmedet megosztja. De nem ereszted. Aztán leteszed, mintha már nem kellene, de búcsúzásnál, visszanyúlsz érte. És elteszed. Majd előveszed, rátalálsz újra, talán akkor, amikor megint szükséged lesz rá.