Mathias Malzieu: A szív mechanikája

Ketten együtt is csupán harmincévesek vagyunk. Vajon, a postagalambnak nehezebb a röpte, ha a levél tört álmokkal van tele?
S könnyebb-e, ha szárnya rebbenésétől a szürke felhők szétgurulnak, mint a könnygyöngyök?
Olvasod, s halk koppanásokat, csuklódon a vér zörejének dobbanását hallod. Nem vártam sokat, de annál többet kaptam, vagy hittem el, miközben olvastam. Többször megálltam, s néztem ki a napfényt visszaverő ablakon. A világ leghidegebb napján kezdődik a történet és fázósan húztam lábamra a plédemet. Nem maradtam így sokáig. Ilyen ez a történet. Szelíden selymes mese a bizalomról, a gyermekhitről, a kitartásról, de szól az önzésről is, a felejthetetlenségről. Az alig hihetőről, és a mégis létezőről. De, ha egy veréb száll a percmutatóra, összerezzenek. Jóleső rezzenések? Jácint illatot éreztem közben, pedig már elvirágzott. A kedvenc virágom.
Szép volt, megnyugtatóan szép.
Egy pillanat mit se számít. Összerakódik, múlik, de csak az idő, és mégis megmarad.

Ilyen volt:
Az evezősök reggelije Renoir-tól. Évente egyszer lefestem. Immár húsz éve. A legnehezebb a tekintet. Néha az az érzésem, megváltozik a hangulatuk, amíg hátat fordítok. (Amelie csodálatos élete)

Meg ilyen:
Yann Tiersen