Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám!

Ami nem történik meg és mégis megtörténik

Szinte bizonyos, hogy az ember - de leginkább talán a nő - igényel némi fikciót, azaz a megtörtént és valós dolgok mellett az elképzeltekre is szüksége van. Nem venném hozzá a bátorságot, hogy olyan elcsépelt, giccses kifejezéseket használjak, mint hogy az emberi lénynek szüksége van rá, hogy "álmodjon" vagy "kitörjön a valóságból" (mellesleg szólván ez utóbbi kifejezést igencsak rossz szemmel nézték a hatvanas években). Inkább azt mondanám, szüksége van rá, hogy megismerje a bizonyos mellett a lehetségest is, a tények mellett a felvetést, a hipotézist és a kudarcot is, és amellett, ami volt, még azt is, ami lehetett volna. Amikor egy férfi vagy egy nő életéről beszélünk, amikor áttekintést vagy összegzést végzünk, amikor elbeszéljük valakinek a történetét vagy életrajzot írunk, akár szótárban, enciklopédiában vagy krónikában, akár baráti beszélgetésben tesszük is, azt szoktuk elmesélni, amit az illető személy véghezvitt, ami ténylegesen történt vele. Végtére is mindnyájan hajlamosak vagyunk ugyanarra, nevezetesen, hogy életünk egyes szakaszait úgy szemléljük, mint valami eredményét és kivonatát annak, ami velünk történt, amit elértünk, és amit megvalósítottunk, mintha mindössze ebből állna a létezésünk. És szinte mindig megfeledkezünk arról, hogy nemcsak ennyi az ember élete: életutunkban az is benne van, amit elvesztettünk, amit eltékozoltunk, amit elmulasztottunk, benne vannak beteljesületlen vágyaink, az is, amit egyszer kihagytunk vagy nem választottunk vagy nem értünk el, benne van az a temérdek lehetőség, amelynek java része nem valósulhatott meg, - mind-mind, kivéve egyetlenegyet, a legvégsőt -, benne vannak tétovázásaink, ábrándjaink, meghiúsult terveink és hamis vagy erőtlen vágyaink, benne vannak bénító félelmeink, benne van mindaz, amit elhagytunk, vagy ami bennünket elhagyott. Végeredményben az ember legalább annyira az, ami, mint amennyire az, ami nem volt, legalább annyira az, ami ellenőrizhető, mennyiségben kifejezhető és felidézhető, mint az, ami a legesetlegesebb, ami bizonytalan és elmosódó, talán egyformán az, ami volt, és az, ami lehetett volna.
Bátorkodom azt gondolni, hogy pontosan a fikció meséli el ezt nekünk, jobban mondva az emlékeztet arra a dimenzióra, amelyet általában kihagyunk, amikor magunkról mesélünk, önmagunkat és a saját életünket magyarázzuk. ( Utószó) 

Történet

Nem tudom, hol történt. Talán Prágában, talán Rómában vagy másutt, nem tudom, csak arra emlékszem: mentünk az utcán, hozzá fordultam, és valamit magyarázni kezdtem. Ő hallgatott, én pedig magyaráztam. Már nem emlékszem, mit. És őrá sem emlékszem. Tudom, hogy ott ment mellettem az utcán, és ha eszembe jutna, melyik városban történt, még éppen ki tudnám számolni, melyikük volt ő. Akkor ma még azt is tudnám, milyen ruha volt rajta.

Arra pontosan emlékszem, milyen jó volt akkor, azon az utcán, amikor magyaráztam neki valamit, ami nem lehetett olyan fontos, ha ennyire kiment a fejemből. Nem csak neki nem lehetett fontos. Csak az volt fontos, hogy ott mentünk ketten az utcán. Ezt akkor nem tudtam. Ő ezt bizonyára jobban tudta nálam. Emlékszem: ment mellettem hűségesen, és hallgatta a fecsegésemet, amiből nyilván semmit sem értett.

Városrész tűnik fel előttem élesebben egy pillanatra, visszahull. Varsó? Párizs? Belgrád? London?

Kár, hogy az évet sem tudom, mert akkor is ki tudnám számolni, melyikük volt. Most úgy érzem: én mindig egyforma voltam, minden évben, nagyon sokáig, és ő se változhatott olyan sokat, ha ennyire összekeverem. Kicserélhető volt. Furcsa. Még meglepőbb, hogy mégis hol jobban, hol kevésbé szerettem annak idején.

Erről tűnődöm napok óta. Előttem a kép: az utca. A házak ugyan kivehetetlenek, de az biztos, hogy mentünk az utcán, és nyár volt. Egyre erősebb hálát érzek. Úgy tett, mintha értené, és én tovább magyarázhattam neki. Nem is ezért tartozom neki hálával, hanem mert ott ment mellettem. Sorolom magamban a városokat, és nem igaz, hogy egyedül bolyongtam bennük. Nem igaz. Rosszul tudtam eddig. Mindig ott volt velem. Egyre kevésbé értem, miért éppen engem választott, de engem választott mindig. És ha tárgyilagosan mérlegelem, mégiscsak velem volt mindig, bármerre vetődtem.  

(S.Gy. Álmodtam neked)

Nissim Ben Aderet

Ki az a Nissim Ben Aderet? 

Lassan, de váltok a kedvencek között. Most Nissim Ben Aderet rajzai, figurái érdekelnek. Másoknak, lehet káosz az a sok ember, akit csak úgy egymás hegyén-hátán rajzolgat, de nekem rendben vannak. Akár sorrendben is, ha akarom.
Találtam egy oldalt róla, és gyenge, de bátor angoltudásommal, meg némi fordítóeszközzel meg is tudtam néhány dolgot. itt

Jól megnézve a képeit, valóban  mozognak,mozgásban vannak, mindig új szereplőt lehet felfedezni rajtuk. Rajzai, mintegy csatatér, állandóan változnak, a figurák egymással kapcsolatban vannak, többjelentésűek (ez jó, mert akkor akár el is találhatom, hogy mi mit jelenthet, és mondhatom, hogy igazam van). Nincs még egy ilyen kortársművész. Egyedi. Ha lesz időm, akkor majd megszámolom, hogy mennyi figura van a legnyüzsgőbbnek látott képén.
Szándékosan nem a zsúfolt szót használtam, mert akármennyire is annak látszódnak, minden test önmaga, teljes és ha jól láttam, nincs két egyforma sem.
Mit jelenthetnek, miről beszélnek a képei?
A teremtésről, a (meg)születésről, a minden mindennel összefügg témájáról, de ha nem strapálom nagyon magam, akkor van egy képe, ami nekem a sorban állásról szól. Szépen, egymás után, ki mikor következik. De szól az egymásrautaltságról is, a kapcsolatokról, ki emberhez, ki a kutyájához egy pórázzal.
Van egy kép, ahol a nagy sötétségből kiszületnek, megteremtődnek az emberek. Kezdetben még alaktalanul, majd megformálódva lesznek eggyé. Mindegyik ember visszakapcsolódik egy-egy vonallal a Kezdethez. Vagy úgy, hogy még alaktalan, de már létrejövőben, vagy úgy, hogy már létrejött, de a másik ember által köze van a Genezishez, az Eredethez. Tetszik.

Mostanában a számolás fontossá vált nekem. Napok óta megakarom számolni, hogy hány lépés az esti kávémtól a munkahelyre való beérkezésem. Igen, én az vagyok, aki este 9-kor kávét iszik, merthogy dolgozni kell majd mennem és ébren kell lennem még néhány órát. Szóval, ma, vagy holnap vagy valamikor ezt megszámolom. Mert gyalog járok. Zenét hallgatva, kikapcsolódva vagy ráhangolódva arra, ami az éjjel következik. Amikor más alszik. De erről már meséltem. Meg kell számolnom. Egyszer már megszámoltam, hogy hány tekerés a biciklipedállal, de elfelejtettem. A vadkacsákat, akik a lépéseimet követve úsznak a jéghideg Élővízcsatornában már megszámoltam. Kilenc volt. Szoktam nekik kenyeret vinni és megkérem őket, ne csináljanak akkora zajt hajnalban, mert túltesznek a tavaszi béka kóruson is és így nem tudok nyitott ablaknál aludni majd. Majd. Ha vége ennek a hideg, szürke időszaknak.
Sokat felejtek. Sok olyat teszek, amit nem tudom minek, meg miért. És egyre többet nevetek. Mindenen. Anyám, gyerekkoromban, ha sokat nevettem, és én egy nevetős gyerkőc voltam, mindig azt mondta, a vesztemet érzem. Milyen vesztemet? Na, ne már! Csak azért is!

A látásnak rendje

Kokas Ignác

Ez is az Örömös percekhez tartozik, mert lefoglalta a szabad kapacitásaimat. Igaz, nem jöttem rá teljesen, hogy mi is van, de az egész könyvet meghatározza ez a néhány gondolat.
Borbély Szilárd "merengéseit" néha nem könnyű követni, felfogni, de az ilyen előtte, mögötte, kint, bent, körben vagy körözve, mozgásban tartja és elmélkedésre készteti az agyamat. Ez jó, és örömös. A képek a teremtésről (is) szólnak, meg amiről akarom.


Onnan néz, ahol a látás összezáródik. Ahol összefutnak a tekintetek. Ahonnan kinéz, ahol kilép, mögötte marad az, amiről már nincs módja meggyőződni, hogy micsoda. Két oldalt, egészen közel hozzá, ott van valami, ami semmire sem emlékeztet. Nyomasztó szorításából mindenképp ki akar szabadulni, de még hátra van az a lépés, amellyel mindezt megteheti. Ahol megoldódik ez, és elrendeződnek körülötte, ahhoz ki kell lépnie, mert az már a kint lesz. Pontosabban az előtt, ami most még mögötte van, és teljesen ismeretlen, mert nem ismerhető, és ami mellette van, de csak a nyomasztó jelenléte van ott, és ez el is fedi teljesen.

Még nem kör, vagy már nem kör, ami körülveszi, hanem megnyílik előtte, rés támad rajta, és ahol ez a megnyílt rés teljessé tágul, ott megint egy másik kör következik. Oda kell eljutni. Még egy lépést kell tennie előre. Át azon, ami most, mint határvonal van előtte. A kapu árnyéka, ahogy a lába előtt, amely mégsem kapu, de át kell lépnie rajta. A por, amely rajta van az előtte lévő felületen, és amely, amíg sértetlen, éppen olyan, mintha maga lenne mindaz, amit elfed. Amíg fel nem sérti egy véletlen vagy szándékos mozdulat, olyannak tűnik, mint a dolog része. Pedig ez semmiképp sem lehet így. Mást jelez az, hogy a sötétség tömbszerű, az éjszaka gránit vagy efféle, a tökéletes éjszakára igaz ez, amelyben nincsen semmi, ami nem sötét és nem éjszaka. A képzeletben lehetne ilyen, a lélekről szőtt képzeletekben, amelyek tökéletesek, mert nincsenek, a semmiben vannak, ahol minden ugyanúgy van, ahogy a vanban, az itt és az ott, ami egyszerre tökéletes.

Kokas Ignác

Egyszerre tökéletes, mert a tökéletes nem a külön bizonytalansága, amely semmiképp sem lehet az, ahogy kilép, ahogy a mögöttből egyszer előlép, ahogy pedig mindig előlép, így vagy úgy, ahol a kört megnyitja, ahol becsukva köröz. Vagy inkább a kör maga az, amely hol jobban, hol kevésbé zárja magába, hol kiereszti, hol pedig úgy tesz, mintha kieresztené, aztán gyorsan vagy lassan, de utoléri és bezárja. És hiába néz ide vagy oda, és főként hiába keresi az előrét, mindig látja azt a kört, amely a horizont, vagy az azt helyettesítő zárak. Az ajtók nélküli zárak, ha a zárak az ajtók alkatrészei, azoké az ajtóké, amelyek áttörik a horizontot helyettesítő vízszinteseket. A falakat, amelyek vonalszerűek, vízszintesek, és a horizont helyettesítésére és lezárására készültek, vagyis arra, hogy új horizontot teremtsenek, amely mozdíthatatlan, és mégis legyőzhető, mert lám, itt van rajta a győzelmi jel, amely sebet üt rajta, áttöri, és vele áttöri rajta magát a tekintet, eléri az enyészpontot és kudarcot vall. (Borbély Szilárd, Árnyképrajzoló)

látszatok

„Ne dobd el!” 

Visszaadom.

Minden kitágul, szétnyílik. Ha engedem, a végtelenbe tágul. Ez még nem a végtelen, de a végtelenbe tágul

„Te!”

szeretnék mondani valamit; valamit szeretnék mondani neked, de nem tudom mondani ettől a nevetéstől

„Te!”

valamin nevetnem kell; mi ez a mindent kitöltő nevetés, amelyből nem tudok a felszínre vergődni? nem tudok a felszínre vergődni valahonnan; átcsap a fejem fölött, kiterjed belőlem, s hallom a saját vad és durva nevetésemet, és érzem a szétnyílt, széthúzódott szájamat, amelyből előtör ez a röhögés: benn már mindent hatalmába kerített, mindent, ami vagyok; nem akartam mást mondani, csak azt, hogy ilyen gusztustalan és hülye vagyok a saját oktalan röhögésemtől, ami azért van, mert szerettem volna valamit mondani

neked

de közben elfelejtettem; amit mondani akartam, annyira azonossá vált velem, hogy már nem kell kimondani; jaj, nem bírom tovább ezt a nevetést, megfulladok, de ez is nevetséges; nincsen vége, az nevettet, hogy nevetek, nem bírom tovább! Még mélyebbről tör elő, még erősebben, ki a számon, hallom. Nem szabad! Miért ne lehetne? Ezen is nevetnem kell: gondolatok! Ijesztően felesleges, minden jó felesleges.

Szemét lehunyva fekszik a hátán. Mozdulatlanul. Ezek szerint ezt az egész nevetésdolgot csak én képzeltem. Csend van. Ezek szerint nem is nevettem. (N.P.)

(van, hogy nem lesznek szavaim, magamhoz sem)