„Ne dobd el!”
Visszaadom.
Minden kitágul, szétnyílik. Ha engedem, a végtelenbe tágul.
Ez még nem a végtelen, de a végtelenbe tágul
„Te!”
szeretnék mondani valamit; valamit szeretnék mondani neked, de nem tudom mondani ettől a nevetéstől
„Te!”
valamin nevetnem kell; mi ez a mindent kitöltő nevetés,
amelyből nem tudok a felszínre vergődni? nem tudok a felszínre vergődni
valahonnan; átcsap a fejem fölött, kiterjed belőlem, s hallom a saját vad és
durva nevetésemet, és érzem a szétnyílt, széthúzódott szájamat, amelyből előtör
ez a röhögés: benn már mindent hatalmába kerített, mindent, ami vagyok; nem
akartam mást mondani, csak azt, hogy ilyen gusztustalan és hülye vagyok a saját
oktalan röhögésemtől, ami azért van, mert szerettem volna valamit mondani
neked
de közben elfelejtettem; amit mondani akartam, annyira
azonossá vált velem, hogy már nem kell kimondani; jaj, nem bírom tovább ezt a
nevetést, megfulladok, de ez is nevetséges; nincsen vége, az nevettet, hogy
nevetek, nem bírom tovább! Még mélyebbről tör elő, még erősebben, ki a számon,
hallom. Nem szabad! Miért ne lehetne? Ezen is nevetnem kell: gondolatok!
Ijesztően felesleges, minden jó felesleges.
Szemét lehunyva fekszik a hátán. Mozdulatlanul. Ezek szerint
ezt az egész nevetésdolgot csak én képzeltem. Csend van. Ezek szerint nem is
nevettem. (N.P.)
(van, hogy nem lesznek szavaim, magamhoz sem)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése