Bevarázsol minket mások életébe, de úgy, hogy közben rájössz
ez a te élet-történeted is lehetne. Mert mindannyiunknak van/volt nagypapája, nagymamája, Róza mamája vagy Béla bátyója.
Emlékezhetünk öregapánk alumínium kanalára, amivel a háborúból maradt csajkából
kanalazta lassan, komótosan, minden falatot az emlékezetbe vésve a
krumplilevest. Nagymamám görnyedt hátát látom, ahogy leül a sezlonyra, kezével
csendben aprítja a kenyérbelet. Sok mindent el kellene mondani – írja, de kinek? Az emlékek sajátjaink, nehéz
róluk beszélni. Úgy elmondani, hogy az a másiknak is emléke lehessen. Tar tud
így mesélni. Ha őt olvasod, egyedül akarsz lenni, összekucorodni egy zugba egysarokba és mesél. Nem
elmesélhető meséket mesél, hanem olyat, amit már talán láttál, hallottál és ő
újra felidézi benned. Tálentum. Így mondják, ha valamihez istenadta érzéked
van. Ő megkapta ezt. És ha olykor teherként is nehezedett rá mindaz, amit a
világban látott, hát elmondja nekünk. Hogy a te terhed is vihetőbb legyen.
Milyen a lassú teher? Nekem vihetőnek tűnik, nem túl nehéznek. Emberléptékűnek.
Pont annyi, amennyit még vinni tudsz. De csak lassan, aprókat és megfontoltan
lépve előre. És ha mégsem tudnád elmondani senkinek, ha már nem lesznek majd szavak benned , akkor majd add kezébe ezt a könyvet és ha igaz, megérti mit vittél magadban.
Írólap: http://www.tarsandor.hu/
Tar Sándor dosszié: http://www.litera.hu/dosszie/tar-sandor
