Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám!

Ami nem történik meg és mégis megtörténik

Szinte bizonyos, hogy az ember - de leginkább talán a nő - igényel némi fikciót, azaz a megtörtént és valós dolgok mellett az elképzeltekre is szüksége van. Nem venném hozzá a bátorságot, hogy olyan elcsépelt, giccses kifejezéseket használjak, mint hogy az emberi lénynek szüksége van rá, hogy "álmodjon" vagy "kitörjön a valóságból" (mellesleg szólván ez utóbbi kifejezést igencsak rossz szemmel nézték a hatvanas években). Inkább azt mondanám, szüksége van rá, hogy megismerje a bizonyos mellett a lehetségest is, a tények mellett a felvetést, a hipotézist és a kudarcot is, és amellett, ami volt, még azt is, ami lehetett volna. Amikor egy férfi vagy egy nő életéről beszélünk, amikor áttekintést vagy összegzést végzünk, amikor elbeszéljük valakinek a történetét vagy életrajzot írunk, akár szótárban, enciklopédiában vagy krónikában, akár baráti beszélgetésben tesszük is, azt szoktuk elmesélni, amit az illető személy véghezvitt, ami ténylegesen történt vele. Végtére is mindnyájan hajlamosak vagyunk ugyanarra, nevezetesen, hogy életünk egyes szakaszait úgy szemléljük, mint valami eredményét és kivonatát annak, ami velünk történt, amit elértünk, és amit megvalósítottunk, mintha mindössze ebből állna a létezésünk. És szinte mindig megfeledkezünk arról, hogy nemcsak ennyi az ember élete: életutunkban az is benne van, amit elvesztettünk, amit eltékozoltunk, amit elmulasztottunk, benne vannak beteljesületlen vágyaink, az is, amit egyszer kihagytunk vagy nem választottunk vagy nem értünk el, benne van az a temérdek lehetőség, amelynek java része nem valósulhatott meg, - mind-mind, kivéve egyetlenegyet, a legvégsőt -, benne vannak tétovázásaink, ábrándjaink, meghiúsult terveink és hamis vagy erőtlen vágyaink, benne vannak bénító félelmeink, benne van mindaz, amit elhagytunk, vagy ami bennünket elhagyott. Végeredményben az ember legalább annyira az, ami, mint amennyire az, ami nem volt, legalább annyira az, ami ellenőrizhető, mennyiségben kifejezhető és felidézhető, mint az, ami a legesetlegesebb, ami bizonytalan és elmosódó, talán egyformán az, ami volt, és az, ami lehetett volna.
Bátorkodom azt gondolni, hogy pontosan a fikció meséli el ezt nekünk, jobban mondva az emlékeztet arra a dimenzióra, amelyet általában kihagyunk, amikor magunkról mesélünk, önmagunkat és a saját életünket magyarázzuk. ( Utószó)