A látásnak rendje

Kokas Ignác

Ez is az Örömös percekhez tartozik, mert lefoglalta a szabad kapacitásaimat. Igaz, nem jöttem rá teljesen, hogy mi is van, de az egész könyvet meghatározza ez a néhány gondolat.
Borbély Szilárd "merengéseit" néha nem könnyű követni, felfogni, de az ilyen előtte, mögötte, kint, bent, körben vagy körözve, mozgásban tartja és elmélkedésre készteti az agyamat. Ez jó, és örömös. A képek a teremtésről (is) szólnak, meg amiről akarom.


Onnan néz, ahol a látás összezáródik. Ahol összefutnak a tekintetek. Ahonnan kinéz, ahol kilép, mögötte marad az, amiről már nincs módja meggyőződni, hogy micsoda. Két oldalt, egészen közel hozzá, ott van valami, ami semmire sem emlékeztet. Nyomasztó szorításából mindenképp ki akar szabadulni, de még hátra van az a lépés, amellyel mindezt megteheti. Ahol megoldódik ez, és elrendeződnek körülötte, ahhoz ki kell lépnie, mert az már a kint lesz. Pontosabban az előtt, ami most még mögötte van, és teljesen ismeretlen, mert nem ismerhető, és ami mellette van, de csak a nyomasztó jelenléte van ott, és ez el is fedi teljesen.

Még nem kör, vagy már nem kör, ami körülveszi, hanem megnyílik előtte, rés támad rajta, és ahol ez a megnyílt rés teljessé tágul, ott megint egy másik kör következik. Oda kell eljutni. Még egy lépést kell tennie előre. Át azon, ami most, mint határvonal van előtte. A kapu árnyéka, ahogy a lába előtt, amely mégsem kapu, de át kell lépnie rajta. A por, amely rajta van az előtte lévő felületen, és amely, amíg sértetlen, éppen olyan, mintha maga lenne mindaz, amit elfed. Amíg fel nem sérti egy véletlen vagy szándékos mozdulat, olyannak tűnik, mint a dolog része. Pedig ez semmiképp sem lehet így. Mást jelez az, hogy a sötétség tömbszerű, az éjszaka gránit vagy efféle, a tökéletes éjszakára igaz ez, amelyben nincsen semmi, ami nem sötét és nem éjszaka. A képzeletben lehetne ilyen, a lélekről szőtt képzeletekben, amelyek tökéletesek, mert nincsenek, a semmiben vannak, ahol minden ugyanúgy van, ahogy a vanban, az itt és az ott, ami egyszerre tökéletes.

Kokas Ignác

Egyszerre tökéletes, mert a tökéletes nem a külön bizonytalansága, amely semmiképp sem lehet az, ahogy kilép, ahogy a mögöttből egyszer előlép, ahogy pedig mindig előlép, így vagy úgy, ahol a kört megnyitja, ahol becsukva köröz. Vagy inkább a kör maga az, amely hol jobban, hol kevésbé zárja magába, hol kiereszti, hol pedig úgy tesz, mintha kieresztené, aztán gyorsan vagy lassan, de utoléri és bezárja. És hiába néz ide vagy oda, és főként hiába keresi az előrét, mindig látja azt a kört, amely a horizont, vagy az azt helyettesítő zárak. Az ajtók nélküli zárak, ha a zárak az ajtók alkatrészei, azoké az ajtóké, amelyek áttörik a horizontot helyettesítő vízszinteseket. A falakat, amelyek vonalszerűek, vízszintesek, és a horizont helyettesítésére és lezárására készültek, vagyis arra, hogy új horizontot teremtsenek, amely mozdíthatatlan, és mégis legyőzhető, mert lám, itt van rajta a győzelmi jel, amely sebet üt rajta, áttöri, és vele áttöri rajta magát a tekintet, eléri az enyészpontot és kudarcot vall. (Borbély Szilárd, Árnyképrajzoló)