Megkérdezhetné bárki, ha egyszer megértettem, miért kell le is írnom, s ennek a valakinek, akit nagyon nehezemre esnék „kedves olvasónak” nevezni, ennek a valakinek tehát azt válaszolnám, hogy azért, mert minden vallomásnak tulajdonképpen a beszélgetés a mûfaja, még akkor is, ha ez a beszélgetés meglehetõsen egyedi szabályok szerint mûködik, s így azzal áltathatom magam, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan, szerintem nincs olyan, hogy mások életében ne találd meg a magadét. Legyen az jó, vagy rossz történet. Felismered, ráismersz, újraéled, védekezel, ki és megmagyarázol, elítélsz, megítélsz, vádolsz, felmentesz. Sose tudod igazán jól elmondani, leírni. Nem tudod magadat megírni. Demény megpróbálta, én meghallgattam, én meg hallgattam.
Egyúttal és éppen ez által viszont a szöveg mesteri példája a célját el nem érő hazugságfeltáró láncolatnak. Ráláttat a szembenézés korlátaira, s egyben önmagunkkal is szembesít, hiszen mi sem vagyunk különbek. Lejeune, az önéletírások szakértője szerint az ilyen szöveg lemezteleníti a befogadót is. Másképpen hat rá; elevenebb a válaszreakciója, mivel csak saját sorsával párhuzamosan tudja olvasni azt. Kölcsönhatásba lépnek a papíron megjelenő személyesnek tűnő, annak mondott élmények, tapasztalatok az övéivel annak következtében, hogy kénytelen jobban magába, magánvilágába engedni az önéletrajzi térből szóló alkotást. Azért olyan fájdalmas és felkavaró olvasni Demény Péter regényét is, mert óhatatlanul felelevenednek – éppen a vallomásos szöveg ismérveiként kezelt – tragikus, gyönyörűséges, boldog és boldogtalan kapcsolataink, árulásaink és csalódásaink, a test emlékei: a gyerekkor, a szerelem, a fogantatás történetei, az emberi élet sorsfordulói: házasság, halál, felnőtté válás. Mágikus hatású a mű: legszívesebben felhívnánk az írót, hogy vallomásáért cserébe, a beavatottság érzésétől vezérelve megosszuk vele a mi hasonló élettörténeteinket, érzéseinket. (Látó, A szembenézés korlátai, Gilbert Edit írása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése