Sanders Iván: Az identitás kérdése Kertész Imre regényeiben és vallomásaiban Ami kezdettől fogva jelen van Kertész munkáiban, és ami értetlenséget, sőt megbotránkozást váltott ki és vált ki olykor ma is, az a többször elmondott, leírt felismerése, meggyőződése, hogy számára zsidósága végletekig negatív tapasztalat, épp ezért nem tud természetesen viszonyulni hozzá, de szabadulni sem tud tőle. E meggyőződését legmegrázóbban talán egy, a Sorstalanság megjelenésének évében írt naplójegyzetben fejezi ki:
Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. A zsidóság azonban ilyenkor sem „belsőként” lépett fel, hanem mindig csak negativitásként, korlátozásként, külsődleges determinánsként – ahogyan, mondjuk, az ember eleven tápláléknak minősíti magát a tengerben egy cápával, a dzsungelben egy tigrissel szemben…Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugalmas éjszakáknak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán. (…)
A negatív zsidóságképet hangsúlyozó olvasat mindamellett egyoldalú és felületes. ASorstalanság azért is rendkívüli mű, mert a figyelmes olvasót arra kényszeríti, hogy végül is másként lásson és ítéljen meg egy általa már ismert jelenséget eseménysort. Ezt a döbbenetes olvasói váltást vagy átállást Földényi F. László a Sorstalanságról írt tanulmányában ezzel a zárómondatával érzékelteti: Az elején felnőttként kezdtem olvasni, de mire a végére értem, magam is tudatlan gyermekké vedlettem.
„ Kertész Imre már többször és többféleképpen elmondta, hogy neveltetése, szocializációja folytán már gyerekkorában sem tudta mit kezdjen rászakadt zsidóságával. Miféle zsidó az olyan – kérdi Az önmeghatározás szabadsága című esszéjében –, aki vallásos nevelésben nem részesült, héberül nem beszél, a zsidó kultúra forrásmunkáit lényegében véve alig ismeri, és nem Izraelben, hanem Európában él." (…) De míg Radnóti Miklós Komlós Aladárnak írt híres levelében – egyrészt szintén vallja, hogy "nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem "szellemiségem” és lelkiségem és költőiségem meghatározójának", ugyanakkor egyértelműen és visszavonhatatlanul magyar költőnek tartja magát, és Arany Jánost és Kazinczy Ferencet tekinti felmenőinek.
Sciacovelli Antonio Szavak és kövek, Sziszifusz mítosza – élet és irodalom között , Kertész Imre: A kudarc A kudarc című regény 1988-ban jelent meg Magyarországon, az úgynevezettTrilógia második részeként ( a két másik rész a Sorstalanság /1975/ és a Kaddis a meg nem született gyermekért /1990/) : természetesen, a Nobel-díj 2002 októberében felröppent hírét követően Kertész Imre munkássága a hazai irodalmi élet középpontjába került. (…) A kudarc méltán számíthatna hasonló méltatásra. Mind a témaválasztás, mind a szerző érettsége alapot szolgálhat a fenti állítás mellett szóló érveléshez.
Kertész, A kudarc első kiadásának fülszövegében maga is hangoztatja a következőket: Ezt a könyvet az összefüggések sűrű hálójában írtam. Magyarázattal – úgy érzem – azoknak tartozom, akik a regény mögött felködlő másik regényben a Sorstalanságra vélnek ráismerni. Igazuk van; de ne feledjék, hogy regényíróval állnak szemben, aki regényét regénye szereplőjévé tette: más regény az tehát ebbe a regénybe befalazva, mint szabad röptében, ahogy az olvasó megismerte. E szavakkal az író nem csak regénye egyik fontos mozzanatára utal, ti. az egyik szereplő jelenlétére – ami nem más, mint maga az előző regény – , de egyben fel is hívja az olvasó figyelmét az egyik jelentős motívumra, a falak közé zártság szituációjára. Mindez persze megköveteli e kép rendkívül összetett jelentéshálójának kibontását. A fal alkotóelemét képező kő nem puszta materialitásával veszi körül a szereplőket, s nem is csupán szimbolikusan utal a bezártság élményére, de pars pro toto formájában ciklikusan többször is visszatér. A fenti probléma egyik áttételes megjelenésének értelmezhetjük a regénybe zárt (értsd, a regénybe olvasható) regény motívumát, ahogy erre Vaderna Gábor is felhívja a figyelmünket; Kertész Imre A kudarc című 1988-ban kiadott regényében olvasható egy regény A kudarc címmel.
A kudarc az olvasót magát is „falak közé zárja”.
Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott. Reggel volt. (Aránylag: tízre járt.) Ilyen idő tájt az öreg mindig gondolkodni szokott.
Sok gondja-baja volt az öregnek, volt tehát min gondolkodnia.
De az öreg nem azon gondolkodott, amin gondolkodnia kellett volna.
Hogy min gondolkodott, nem tudhatjuk pontosan. Csak annyi látszott rajta, hogy gondolkodik, a gondolatai nem. Meglehet, nem is gondolkodott. Csak hát reggel volt (aránylag: tízre járt), s megszokta, hogy ilyen idő tájt mindig gondolkodni szokott. Olyan nagy rutinra tett már szert az öreg a gondolkodásban, hogy olyankor is képes volt a gondolkodás látszatát kelteni, amikor pedig nem is gondolkodott, noha esetleg ő maga is úgy képzelte, hogy gondolkodik. Ez az igazság, nincs rajta mit szépíteni. (első mondatok)
1 megjegyzés:
na ehhez kedvet kaptam
Megjegyzés küldése