Nagyon kész van. Se több se kevesebb mint aminek lennie kell.
Talán riasztó lehet a 150 perc, vagy akár a fekete-fehér kópia, de aki látott már Tarr Béla filmet, az szerintem most sem fog csalódni. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni,lehet szimpatikus vagy ellenszenves, de egy biztos, tud valamit...Tud valamit a világról, az emberekről vagy épp az embertelenségről és azt úgy ahogy van, közli is velünk.Ez a film meditáció. Lassú,mélyreható, szimbólumokkal teli, halálérintő és elmúlást hozó. Jobb ha nem vársz semmit, mert igazából kapsz is meg nem is. Él két ember, apja s lánya, akiknek életét a monoton mozdulatok sora tartja össze. Akik mindennap ugyanazt teszik és eszik, sem nem boldogok sem nem boldogtalanok. Vannak. Életüket az állandó, mindig ugyanonnan fújó szél sem mozdíthatja ki. Csak egy ló van, aki felé több érzéssel fordulnak, mint egymás felé. Az élő közös pont, ez az állat, ami igényel némi figyelmet. Ők már alig élnek. Élhetnének, de érzelmek nélküliek. Párbeszéd semmi, csak ami elengedhetetlen, még a káromkodásnak sincs igazi indulata. A szomszéd, aki pálinkával jobbítja életét sem tud semmit felkavarni ebből az álló-állott vízből. Ezen a vidéken csak a duhajkodó romák érzik jól magukat, csak ők érzik magukénak a földet, még azt is ami nem az övéké.Némi hangulatot csempésznek - még ha ellenségeset is, de legalább érzelmet - ebbe a sivár, néhol világvége előttinek tűnő tájba. A tűz még ég, a kútban van víz, a ló eszik, a krumpli sóval vagy anélkül, de ehető. Mindig ugyanaz és ugyanannyi, nem több nem kevesebb.Ritmusa van a monotóniának is. Nincs meglepetés, rájössz lassan, hogy nem is lesz, de nem baj, mert így is magával ragad...és így talál célba Tarr. Szinte provokáló ez a hosszú, szürke lét. Szépen belefolysz, észrevétlenül, azonosulsz, hiszen kiszámítható, még ha nem is kényelmes, de legalább nem zavar meg semmi. Tükör ez a javából! A megszokott mederből még a halálszagú szélvihar sem zökkent ki. Megpróbálod, hogy elmenj velük együtt, húzod-tolod a kordélyt, de pontosan tudod, hogy a dombon már nem jutsz túl...Visszajössz. Mindig ugyanoda, ugyanazért. Itt éreztem nagyon Krasznahorkai tollát, a visszatérés erejét, a körforgást, az úttalan utat a labirintusban. A bennünk rejlő labirintusban. Nem számítasz jó végre mert nem lehet jó vége. A kútban nem lesz víz, a lámpa nem ég tovább, a parázs már nem melegít. Elmúltál közben velük együtt. Hat nap. S hiába a hetedik viharcsendje, már az sem emel fel. Már a levegő mozdulatlansága sem indít mozdulatra. Már beletörődés van nem elfogadás. S az állat is, melyet az ösztöne éltet, a halálát keresi.
Tarr Béla filmjéhez egy dolog kell. Nyitottság. Ülj le és engedd, hogy ő diktáljon. Merülj el benne, ne figyelj másra, ha fájni fog lábad s derekad az üléstől, nyugalom, a végére elfelejted. Nem az fog már fájni.
fekete-fehér, magyar-francia-német-svájci filmdráma, 150 perc, 2011
rendező: Tarr Béla, Hranitzky Ágnes
forgatókönyvíró: Krasznahorkai László, Tarr Béla
zeneszerző: Víg Mihály
operatőr: Fred Kelemen
producer: Téni Gábor
vágó: Hranitzky Ágnes
szereplő(k):
Bók Erika
Derzsi János
Kormos Mihály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése