Tollvonás / 2013. április

SZVOREN EDINA

Hogyan olvasok?

1. A Népköztársaság útjára kivonuló tévéstáb negédes hangú férfiriportere ugyanezt kérdezte tőlem és a többi alsó tagozatostól. Harmadikos vagy negyedikes lehettem, és a magyartanárunk – mint sokat olvasót – engem választott ki a beszélgetésre. M. néni legelőször is elővette a fésűjét, és az osztály előtt rendbe tette a hajamat. Aztán körbeforgatott, és megállapította, hogy ebben a köpenyben nem mehetek a forgatásra. Kihívta az eminens B.-t, és a köpenyemet lecserélte az övére. (Ehhez hasonló köpenytörténetek a Kádár-korban szinte rituális gyakorisággal fordultak elő. Érdekes, hogy alig van ismerősöm, aki az elkért köpenyűek táborába tartozott volna.) Aztán lementem a könyvtárba, és lekuporodtam a könyvtár szőnyegére, a többiek közé. A fejünk fölött hosszú nyeles mikrofon, nem lehetett elbújni előle. – Ha irodalmi kérdésekre kell válaszolnom, ma is úgy érzem, baj van a köpenyemmel. De hát én azért kezdtem el írni (ennek a mondatnak számtalan folytatása van), hogy ne kelljen magamról beszélni. Az irodalmi kérdés voltaképp mindig irodalmon kívüli kérdés.

2. Ülve. Novellát, regényt ágyban, verset és értekező prózát viszont – hogy késő éjjel is éber maradjak – a hidegebb konyhában, egy kényelmetlen ikeás széken. (Egyszerűbb megoldás, mint a szöges öv, daróccsuha alatt.) Kezem ügyében ceruza. A könyvek hátsó előzéklapjára jegyzetelem soha meg nem valósuló novellaötleteimet.
Prózát többet, verset kevesebbet. Tudományos munkákat csak folyóiratokból, ritkán és felületesen. (Pedig tizen-huszonévesen rengeteg pszichológiát, szociálpszichológiát olvastam. Freud prózája szinte irodalmi hatással volt rám.) Internetről politikát, interjúkat, félbulvár irodalmi nyalánkságokat olvasok.
Grand slamek idején a reklámok alatt.

3. Sikerlistákra, díjakra, recenziókra hallgatok – de nem hiszek nekik. Iránytűként használom őket. Herta Müller életműve ritka fogás volt: ha nem kapott volna Nobelt, talán még most sem tudnék róla. Lassan olvasok, és mióta írok, jóval kevesebb az erre fordítható időm. Ritkán van részem katartikus élményben (ez az én fogyatkozásom, nem az olvasmányoké; őszintén irigylem azokat, akiknek az – irodalmi – örömre való képessége erősebb, elevenebb az enyémnél). A recenziónak akkor tudom „hasznát venni”, ha nem pusztán leltárba veszi a kötet jellegzetességeit, hanem vállalja annak a rizikóját, hogy vallomást tesz e jellegzetességek hatásáról. Mivel képtelenség, hogy a kritika hasábjain a könyv újralétesüljön (hogy a kritikus szépirodalmi eszközökkel mintegy felmutassa a megbírált mű erényeit vagy gyengeségeit), az értékelés kockázata nem megúszható.
Jelenlegi olvasmányomat, Naipaul könyvét, A nagy folyó kanyarulatábant egy ismerősöm facebookos posztja miatt vettem meg. (Egyébként Naipaul is Nobel-díjas.) Íme a mézesmadzag, azaz a poszt: „Eleinte nem akartam hazamenni – mondta Indar. – Azt hittem, a szívem nem bírná ki. De a repülőgép csodálatos dolog. Az ember még itt is van, de már ott is. Gyorsabb, mint a szív. Hamar érkezel, és hamar távozol. Nem bánkódsz sokat. És még valami. Repülőgéppel sokszor vissza lehet menni ugyanarra a helyre. És ha sokszor visszamégy, különös dolog történik veled. Többé nem bánkódsz a múlt miatt. Megérted, hogy a múlt csak a te lelkedben létezik, a valóságban nem. Rálépsz a múltra, megtaposod. Először olyan érzés, mintha egy kertet taposnál. De végül már csak földet látsz a lábad alatt. Meg kell tanulnunk így élni.”
Zseniális bekezdés, van még néhány a könyvben, és egyébként is példátlanul kiegyensúlyozott kötet egy ismeretlen (mégis kevés exotikummal szolgáló) világból. Naipaul az európai gigantomániától fényévekre, mindenféle szószaporítás nélkül, párszáz oldalon beszél az intimitás univerzális gondjairól és a nagypolitika helyi tüneteiről. (Nem mintha el akarnám verni a port a gigantománián: jólesik néha az is.) Bár Naipaul voltaképp európai nézőpontú író, a posztkoloniális létforma – sajnos – mégsem ezért oly meghitten ismerős; a múlt nélküliség, vagy az, amit a regényalakok annak hisznek, mégsem ezért ébreszthet jelenkori kelet-európai (sőt, magyar) reminiszcenciát. Mivel nagy keletje van manapság a harmadik világokból, a vasfüggönyök mögül, a hol testi, hol lelki terror birodalmaiból érkezettek beszámolóinak, és szinte elvárás, hogy az irodalom – lehetőleg tíz körömmel a falba kapart – túlélőnapló legyen, nem látom kristálytisztán, hogy Naipaul könyve ezen az olvasaton túl mit nyújt, de most úgy hiszem, hogy eleganciája, perspektívája és fegyelmezettsége révén maximálisan ellenáll ennek a közelítésnek.

http://moly.hu/konyvek/v-s-naipaul-a-nagy-folyo-kanyarulataban

4. A legjobban azokat a könyveket szeretem, amiket még nem olvastam. Ezek az én livre de chevet-im. A kisasztalon most Shirley Jackson kötete fekszik. Az író egyik legnevezetesebb novelláját (A The Lotteryt) már olvastam angolul, most kíváncsian várom, hogy a többi írása is ilyen-e: áttetsző, kegyetlen. Egyébként kissé sommásan azt mondhatnám, hogy az elmúlt hónapokban mindössze két könyv volt, ami jobban érdekelt olvasás után, mint olvasás előtt: Barnás Ferenc Másik halálja és Végel Egy makró…-ja. Olvassák, könyvmolyok!

http://moly.hu/konyvek/vegel-laszlo-egy-makro-emlekiratai
http://moly.hu/konyvek/shirley-jackson-sobalvany
http://moly.hu/konyvek/barnas-ferenc-masik-halal

BÁN ZSÓFIA

Épp most olvastam el Ilma Rakusa Rengeteg tenger c. önéletrajzi regényét, amelyben az áll, hogy egy barátja egyszer azt mondta, újra megveszi neki az egész könyvtárát, ha hajlandó lenne a közelébe, egy másik országba költözni. Mire ő: „Hogy képzeled, mondd csak? Minden egyes könyvemnek megvan a maga saját története, és kötődöm valamennyihez: nem csupán megvásároltam őket, hanem végigjártam az olvasás tekervényes ösvényeit is. Nem lehet lemásolni a könyvtárakat. Vagy ha mégis, akkor csakis úgy, hogy elvész a történetük.” Hát igen. Volt például egy totemkönyvem, amelyet gyerekkoromban mindig a nagymamámék lakásában lapozgattam, s amely minden alkalommal, újra-és újra megbabonázott: Raszputyin, a szent ördög (már eleve ez a cím!), és tele volt fényképekkel a cári családról és a minimum különös főszereplőről. A kemény fedeles borítója sötétkék volt, a címét aranyozott, mélynyomásos betűkkel nyomták rá. Emlékszem a könyv szagára és a már valamelyest sárgult lapok kicsit fényes, sima tapintására. Mikor néhány éve elköltöztünk, a könyvek dobozolásakor egyszer csak döbbenten észleltem, hogy hiányzik a polcról – ott a helye üresen, de a könyv sehol. Biztos voltam benne, hogy nem adtam kölcsön, ezt a könyvet nem adtam volna ki a kezemből, olyan volt, mint egy féltve őrzött családi fénykép, amiből csak egy példány van. Ha belelapoztam, azonnal felidéződött a nagymamámék Jókai utcai lakása, a sparherten, fémlapon sülő pirítós kenyér semmilyen más pirítóshoz nem hasonlító illata, és ő maga, a Micike, aki ha jöttem, már mindig ott állt az ajtóban, és a hamiskás, micikés mosolyával így üdvözölt: „Van szerencsém!” És vigyorogva, szertartásosan meghajoltunk egymás felé. Hát szégyen ide, szégyen oda, csak arra tudtam gondolni, hogy valaki leemelte a polcról és elvitte. Az én totemkönyvemet. A barátaim azzal vigasztaltak, hogy majd keresnek nekem egy másikat az interneten. De hát erre én is csak azt tudtam mondani, hogy minek? Csak üres másolat lenne.
Ez a könyv mint tárgy kérdés persze különösen terítéken van, amióta megjelentek az e-book olvasók. Például utálom, hogy nem tudok a villamoson szégyentelenül belebámulni valakinek a könyvébe, vagy nem látom a borítóját. Pedig isteni szórakozás megpróbálni kitalálni, ki mit olvashat. Aztán néha érik meglepetések az embert. (Nicht vor dem Kind.) Mostanra persze engem is elkapott a gépszíj, van már Kindle-olvasóm (legutóbb Jonathan Franzen, amúgy 600-valahány oldalas, Freedom című könyvét olvastam rajta pehelysúlyban), de nem mondhatnám, hogy már sikerült teljesen megbarátkoznom vele. Persze utazáskor praktikus, miegymás. De például zavar (de-vel nem kezdünk mondatot? de!), hogy (legalábbis egyelőre) nincs a könyvben „térlátásom” – igaz, hogy az oldal aljára oda van írva, hogy hány százaléknál tartok, de az nem ugyanaz, mint ha térben látom (vagy fogom). Az oda-visszalapozgatás is bajosabb – nem mintha itt nem lehetne, de erősen vizuális típus lévén, inkább arra emlékszem, hogy a dupla oldal terében hol volt, amit keresek –, na és lapszám, az nincs, ami azért szemtelenül nehezíti a feladatot. Aztán ugye, ott van a lapozás taktilis öröme. Gyakran már korábban megfogjuk a lapozandó oldalt, és csak akkor lapozunk, amikor a lap aljára értünk – de addig ott a kezünkben a folytatás. Itt csak megérintem a képernyő szélét, és huss, már át is suhantunk hangtalanul, mint egy némafilmben. Viszont az jó, hogy lehet bele jegyzetelni, sőt a mások jegyzeteit is el lehet olvasni – a nyomtatott könyveknél is mekkora bónusz, ha egy korábbi olvasó margináliáira vagy aláhúzásaira bukkanunk (különösen, ha ismerjük is az illetőt – az olyan, mint egy jó beszélgetés). Igaz, hogy kézírásos jegyzetet vagy akár csak aláhúzást olvasni egészen más, mint gépen (ki gépen száll fölébe…). Az információ áramlik elektronikusan is. De a nyomhagyásnál valahogy még mindig a kézmeleget keressük.

BODOR ÁDÁM

Megpróbálok kérdéseire válaszolni, de úgy érzem, egy hetvenhét éves, bizonyára koránál fogva sok tekintetben elfogultságokkal teli író megnyilatkozása semmilyen tekintetben nem irányadó, ennélfogva nem fog szolgálni senki okulására.

Mindjárt a tárgyra térve:
Egyre kevesebbet olvasok, nemcsak azért, mert kezd kimenni a divatból, és mostanság a meghitt szórakozásra párhuzamosan több olyan alkalom kínálkozik, ami lekötheti az ember érdeklődését. Nem nagy baj ugyanis, ha az ember él ezekkel. Azt sem tartom nagy bajnak, ha az ember nem olyasmivel tölti az idejét, amivel úri szalonokban illik dicsekedni. Azért is olvasok tehát kevesebbet, mert idős korban az ember mindenből beéri kevesebbel.

Azonkívül tudni kell azt is, hogy egy író másként olvas, mint „az olvasó”, így természetszerűleg másként is válogat olvasmányai között, és nem mindig enged csábításoknak. Ezzel magam is így vagyok, annál is inkább, mert majdnem két évtizeden át kiadói lektorként, szerkesztőként is tevékenykedtem, és sajátos gyakorlatra és tapasztalatra tettem szert az olvasásban. Amennyiben nem adhattam át magam az önfeledt olvasásnak, mert elsősorban szakmai ismérvekre kellett szigorúan figyelnem, ugyanakkor át kellett magam rágnom dilettáns alkotásokon is az utolsó mondatig. Ez a fajta olvasói eljárás, illetve szigor később áttevődött magánolvasmányaimra is. Van tehát egy olyan képem a prózáról, egy könyv belsejéről – egy olyan tapasztalatom, ami természeténél fogva másokra át nem ruházható. Nem is lenne értelme. Ha már erről van szó, ilyen tekintetben engem is jobban érdekelnek a „nem író” civilek olvasási szokásai, véleményei.

Mostanában, mint említettem, keveset olvasok, és ha már keveset, ez azt jelenti, hogy nincs is átfogó tárgyilagos képem arról, mi lenne az, amit mostanság olvasni érdemes. Egyébként főleg késő este olvasok, és teljesen esetlegesen válogatva a lehetőségek között. Mostanában Krúdyból pár oldalt, mivel éppen az esik kezem ügyébe, és mert benne nehéz csalódni. Hozzájutok a Magvető Kiadó kiadványaihoz, ezekbe bele-belelapozok – most például éppen Cserna-Szabó és avatott szerzőtársai evés-ivászati, igényesen könnyed és jól dokumentált szórakoztató dolgozatai vannak terítéken. Általában megszondázom a könyvújdonságokat – már amelyekhez éppen hozzájutok. De nem vagyok egy olvasó ember, őszintén szólva, már úgy harmincéves korom óta nem vagyok az.

Közhelyszámba megy, hogy leszámítva néhány megszállottat, az öntörvényű író keveset olvas, és inkább csak szakmai kíváncsiságból, féltékenységtől indíttatva lapozgat bele kortársai műveibe. Mint ahogy a zeneszerzők is a tanoncéveket követően általában kevés zenét hallgatnak, lévén, hogy inkább saját alkotásaikkal vannak elfoglalva.
Tisztelt B. Nóra, ennyit sikerült mondanom, ha folytatnám, csak ugyanezt mondanám talán más szavakkal és talán hígabban is, de annak már nem lenne értelme.
Üdvözlettel,
Bodor Ádám

BORBÉLY SZILÁRD

Csokonai van a kezem alatt, minden formában. Csokonai által, róla, hozzá, kapcsán, etc. írt könyvek, mert egy Csokonai-életrajzon dolgozom. Nagyon kedves témám ez, ezért is nem haladok vele. Annyi körülmény van, annyi út, amelyen el kellene indulni. Évek óta készülök erre, és már évek óta újra és újra nekirugaszkodom, de a körülmények sose kedveznek. És minél jobban elmélyedtem az úgynevezett anyaggyűjtésben, annál jobban eltévedtem abban, ami egy kor, egy ember, az idő összemérhetetlensége, és az irodalom, amelyről megint csak nem tudunk semmi biztosat. Ha a múltba tekintünk, akkor azt hisszük, hogy voltak jobb korok. Az irodalom nevű intézmény minden eresztékében recseg-ropog. Nehéz most arról beszélni, ami épp az irodalom kezdete (valami efféle történt Csokonai idejében, a kezdet), hiszen most épp a széthullást tapasztaljuk. Egyrészt az irodalom létjogára kérdeznek rá. Ha ezt túl is éli, valamilyen formában persze túléli, de ami marad, már nem az lesz. Az átalakulás eredménye pedig az olvasás és a szöveg hordozóival kapcsolódik össze szorosan.
Az első könyvélmény…
Nem emlékszem. Az első könyv, amire emlékszem, az a Ludas Matyi. Talán még fel is ismerném, de nem került ez óta a kezembe. Gyerekeknek készült persze, illusztrált könyv volt. Négyzet alakú, nem szabályos könyvforma. Apám olvasta fel. Akkor még nem tudtam olvasni. Volt egy hosszú idő, amikor apám munkanélküli volt, sehol se kapott munkát. Akkor olvasott nekünk, a János vitézt is. Ezek mind könyvtári könyvek voltak. Nálunk nem voltak könyvek. A görög paptól kaptam egy illusztrált gyerekbibliát, Nyugatról kapták, minden második lap egy kép volt. Én nagyon lassan olvasok, mert diszlexiás vagyok. Szeretem a képeskönyveket.

Természetesen olvasok kortárs magyar irodalmat is. Nagyon szeretnék több nem kortárs könyvet olvasni, de kritikák miatt, esszék vagy más feladatok miatt folyton kortárs szövegeket kell olvasni. A régi könyvek általában jobbak, mint az újak.

Bárkire hallgatok, ha könyvajánlásról van szó. Elkezdem, és ha nem tetszik, abbahagyom. Húsz oldal után már látszik, hogy mi lehet benne. Ötven után pedig eldönthető, hogy érdemes-e tovább olvasni. A száz abszolút határ. Akkorra már azt is tudja az ember, hogy valaha lesz-e dolga még
ezzel a könyvvel. Vagy feledhetős történet, ahogy mostanában mondani szokták.

Sok kedvenc könyvem van, de általában nincsenek semmiből kedvenceim. Könyvből sem. Nem ragaszkodom semmihez, mindig átmeneti volt minden, gyerekkoromban is. Csak átmenetileg laktunk valahol, átmenetileg voltak tárgyaink. Inkább kedvenc szerzőim vannak, akik ismerősebbek. Kafka, Fontane, Füst, Örkény, Keszthelyi Rezső, Foucault. Nem tudom.

A legtöbb író azért nézi szakmai szemmel is a könyveket, mert munka van vele. Túlterhelt mindenki, sokkal többet kell dolgoznia a megélhetésért, mint az normális volna. Hiányzik a rekreáció.
Ettől minden rosszabb minőségű lesz. Az írónak is kell szórakozva olvasni, mert szakbarbár lesz, besavanyodik. Ahogy egy szakács se tudna egy jót enni, ha folyvást csak a minőséggel foglalkozna, meg hogy miként is csinálták ezt meg.
Elmerülni olvasás közben…
Hát azt nem. Azért, mert nincsenek hibátlan dolgok. Az olvasás a hibák olvasása.