GYŐRFFY ÁKOS
Mostanában keveset olvasok, legalábbis a korábbi évekhez képest biztosan. Elkezdtek kevésbé érdekelni a könyvek. Illetve nem is az, hogy kevésbé érdekelnek, inkább csak távol tartom magam tőlük. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem kell annyit olvasni. Az utóbbi egy év egy ilyen időszak az életemben. Azért persze akad néhány könyv a közelemben, az ágy mellé téve, az íróasztal polcán, és igen, be kell vallanom, a vécén is. Mert hát ne feledkezzünk meg erről az első hallásra talán profánnak tűnő aktusról, nevezetesen arról, hogy az olvasó emberek egy része bizony a mellékhelyiségben is hódol szenvedélyének. Ebben a helyiségben mostanában Márai Sándor utolsó, megrendítő naplója, valamint Albert Camus Noteszlapok című könyve volt állandó társam. Amúgy is közel állnak hozzám az olyan művek, amelyek töredékekből, rövidebb szövegekből épülnek fel. Mint például Mészöly Miklóstól A tágasság iskolája, ami szintén ott hever az ágy mellett, állandó készenlétben. És Sebaldtól A Szaturnusz gyűrűi, ami az egyik legjobb könyv, amit életemben olvastam. Micsoda ostobaság ilyet leírni. Az egyik legjobb könyv. Mindenesetre olyan könyv ez, ami a melankóliára fogékonyakat elemi erővel szippantja magába, és aztán sokáig nem is engedi el. Csak bizonyos részeket olvasok el belőle újra, öt-tíz oldalakat, de az is épp elég ahhoz, hogy továbbra is azt gondoljam a műről, amit fentebb. Sebald a melankólia nagymestere, de úgy, hogy közben mégsem reménytelen. Őt olvasva beleérezhetünk abba, mennyire sűrű szövedéket képez egy ember élete, és hogy mennyire nem tudunk semmit ennek a szövedéknek a természetéről. Olyan mondatai vannak, hogy miközben olvassuk, úgy érezhetjük, mintha tényleg a föld nyílna meg alattunk, de az ég is fölöttünk, és ott lebegnénk valami időtlen és határtalan térben. Például ez: „És amikor bepillantottam a számomra valami különös vonzerővel bíró éléskamrába, ahol a jórészt üres állványokon néhány befőttesüveg szendergett és a tiszafa beárnyékolta ablak előtti polcon pár tucat nagyon apró, rőtarany alma fénylett, sőt tündöklött, mint a bibliai hasonlat almái, az az, elismerem, minden józan észnek ellentmondó képzet hatalmasodott el rajtam, hogy ezek a dolgok, a rőzse, a kartonok, a befőzött gyümölcsök, a tengeri kagylók a zúgással belsejükben túléltek engem, és hogy Michael egy olyan házon vezet végig, ahol sok idővel ezelőtt biztosan laktam már egyszer.”
Egy ilyen mondatnál sokáig el lehet időzni, egy egész életen keresztül is akár. Mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvassa el ezt a könyvet, ahogy Sebald többi, magyarul eddig megjelent könyvét is. És akkor ott van még az Anna Karenina, amit még az elmúlt őszön olvastam el komótosan, hónapok alatt. De erről nem tudok mit mondani. Vagy talán csak annyit, hogy amit Sebaldról írtam, szorozzák meg kettővel.
Egy ilyen mondatnál sokáig el lehet időzni, egy egész életen keresztül is akár. Mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvassa el ezt a könyvet, ahogy Sebald többi, magyarul eddig megjelent könyvét is. És akkor ott van még az Anna Karenina, amit még az elmúlt őszön olvastam el komótosan, hónapok alatt. De erről nem tudok mit mondani. Vagy talán csak annyit, hogy amit Sebaldról írtam, szorozzák meg kettővel.
BABICZKY TIBOR
W. G. Sebald A Szaturnusz gyűrűi, Angliai zarándokút (Európa Kiadó, 2011. 348 oldal, 3500 Ft) című kötetét ajánlom a Moly.hu közösségének figyelmébe.
„Minden új alakra eleve rávetül már a pusztulás árnyéka. Ugyanis minden egyes ember, minden közösség és az egész világ története nem egy folyamatosan és szépen fellendülő ívet jár be, hanem egy olyan pályát, amely a delelőt elérvén a sötétbe vezet le” – írja Sebald. Majd pár sorral lejjebb: „Még maga az idő is öregszik.”
Sebald könyveit az teszi különössé – valamint különösen fontossá –, hogy minden egyes mondatánál az az érzésünk, pontosan azt az időpillanatot rögzíti, mielőtt a felejtés hófehér halotti leple ráborulna egy-egy tárgyra, arcra vagy tájra. Ebből adódóan van benne valami viszonylagos. Csakhogy egyúttal végérvényes és visszafordíthatatlan is. Van benne valami a megváltásból – ha más nem, legalább annak lehetősége –, hiszen a totális feledés előtt mégis megmenekül, megőrződik a szemlélődés tárgya. Van a fájdalomból és a megengesztelődésből. Sebald mondatainak magja éjsötét, egészében mégis könnyű, fehér fényt sugároznak.
A német író – magyarul is megismerhető – életműve szinte teljes egészében a hazátlanságról szól. Pontosabban arról, hogy hazánk ugyan lehet ezen a földön, de otthonunk aligha. Egy labirintusban bolyongunk. Sebald mondatai is labirintus-szerűek. Mégis felfelé mutat az összes. Fel, az összekormozott égboltra, és azt mondja, ott lenne (lehetne) otthonunk. Hogy valahol van egy kapu, de mindegy is, hol, úgysincs hozzá kulcsunk.
„A magasabb rendű növényfajták elszenesítése, minden éghető anyag szakadatlan égetése biztosítja a hajtóerőt a Földön való elterjedésünkhöz. Az első mécsesektől a XVIII. századi fényvetőkig és a fényvetők fényétől a belga autópályák fölötti ívlámpák fakó fényéig minden égetés, s az égetés minden általunk gyártott tárgy legbelső elve. A halászhorog készítése, a porceláncsésze gyártása és a tévéműsor előállítása végső soron mind-mind égésen alapul. Az általunk kitalált gépeket, miként testünket és vágyainkat is, lassan elhamvadó szív hajtja.” Sebald szíve már nyugalomra talált; az író 2001. december 14-én autóbalesetben elhunyt. És íme egy 2011. július 18-ai hír: „Takarékossági okokból lekapcsolják a világítást a belga autópályákon.” Közeledünk hát a delelőhöz. Valaki vajon feljegyez és megír bennünket is, mielőtt a feledésbe lépnénk?
A. D. Miller a következőt írta Sebaldról a The Intelligent Life Magazine 2011 tavaszi számában: „This is a style that tries to unbury the dead through syntax.” Magyarán Sebald a mondattan segítségével kísérli meg kihantolni a holtakat. Akár egyet is érthetnénk ezzel az állítással. De – érzésem szerint – a mondattannál és a puszta nyelvnél itt jóval többről van szó. Nevezetesen arról, amiről – Wittgensteinnel szólva – hallgatni kell.
„Minden új alakra eleve rávetül már a pusztulás árnyéka. Ugyanis minden egyes ember, minden közösség és az egész világ története nem egy folyamatosan és szépen fellendülő ívet jár be, hanem egy olyan pályát, amely a delelőt elérvén a sötétbe vezet le” – írja Sebald. Majd pár sorral lejjebb: „Még maga az idő is öregszik.”
Sebald könyveit az teszi különössé – valamint különösen fontossá –, hogy minden egyes mondatánál az az érzésünk, pontosan azt az időpillanatot rögzíti, mielőtt a felejtés hófehér halotti leple ráborulna egy-egy tárgyra, arcra vagy tájra. Ebből adódóan van benne valami viszonylagos. Csakhogy egyúttal végérvényes és visszafordíthatatlan is. Van benne valami a megváltásból – ha más nem, legalább annak lehetősége –, hiszen a totális feledés előtt mégis megmenekül, megőrződik a szemlélődés tárgya. Van a fájdalomból és a megengesztelődésből. Sebald mondatainak magja éjsötét, egészében mégis könnyű, fehér fényt sugároznak.
A német író – magyarul is megismerhető – életműve szinte teljes egészében a hazátlanságról szól. Pontosabban arról, hogy hazánk ugyan lehet ezen a földön, de otthonunk aligha. Egy labirintusban bolyongunk. Sebald mondatai is labirintus-szerűek. Mégis felfelé mutat az összes. Fel, az összekormozott égboltra, és azt mondja, ott lenne (lehetne) otthonunk. Hogy valahol van egy kapu, de mindegy is, hol, úgysincs hozzá kulcsunk.
„A magasabb rendű növényfajták elszenesítése, minden éghető anyag szakadatlan égetése biztosítja a hajtóerőt a Földön való elterjedésünkhöz. Az első mécsesektől a XVIII. századi fényvetőkig és a fényvetők fényétől a belga autópályák fölötti ívlámpák fakó fényéig minden égetés, s az égetés minden általunk gyártott tárgy legbelső elve. A halászhorog készítése, a porceláncsésze gyártása és a tévéműsor előállítása végső soron mind-mind égésen alapul. Az általunk kitalált gépeket, miként testünket és vágyainkat is, lassan elhamvadó szív hajtja.” Sebald szíve már nyugalomra talált; az író 2001. december 14-én autóbalesetben elhunyt. És íme egy 2011. július 18-ai hír: „Takarékossági okokból lekapcsolják a világítást a belga autópályákon.” Közeledünk hát a delelőhöz. Valaki vajon feljegyez és megír bennünket is, mielőtt a feledésbe lépnénk?
A. D. Miller a következőt írta Sebaldról a The Intelligent Life Magazine 2011 tavaszi számában: „This is a style that tries to unbury the dead through syntax.” Magyarán Sebald a mondattan segítségével kísérli meg kihantolni a holtakat. Akár egyet is érthetnénk ezzel az állítással. De – érzésem szerint – a mondattannál és a puszta nyelvnél itt jóval többről van szó. Nevezetesen arról, amiről – Wittgensteinnel szólva – hallgatni kell.
Babiczky Tibor
SIMON MÁRTON
Hogy mit olvasok, mostanában többnyire nem én határozom meg, hanem a kötelezettségeim/ időbeosztásom. Vagyis mivel ez egy elég intenzív időszak amúgy is – tavasz, nyár eleje főleg –, amit csak bonyolít (egyébként hála istennek) a Polaroidok friss megjelenése, valójában épp esélyem sincs semmi „komolyra”. Verseket amúgy is rengeteget – bár talán ez így túlzás, mindenesetre: nagyon sokat – olvasok, napi szinten, tehát az, hogy az Atlasz bírja és A beat tanúinak könyve megvolt mostanában, az alap. Elég fontos darabnak gondolom mindkettőt. Ezen kívül egy ideje szokásom újra és újra elővenni Parti Nagy két első kötetét (Angyalstop, Csuklógyakorlat), ez pont a múlt héten volt aktuális megint – ő, aki amúgy is tud valamit, amit szinte senki, ott – én nagyon úgy érzem – tudott valamit, amit rajta kívül egyáltalán senki, és ez foglalkoztat. Egy időben a Szódalovaglással voltam ugyanígy, meg Németh Gábor párját ritkítóan jó Zsidó vagy?-jával, de az más volt, az szerelem volt, ez most szerintem inkább meditáció és tanulás. Ezenkívül szintén nemrég vettem le a polcról újra „a Wittgensteint” (Filozófiai vizsgálódások, az a szép, fehér, Atlantiszos új kiadás), mert annyit beszéltem róla valakivel, hogy kíváncsi lettem, lenyűgöz-e még annyira, mint először. A válasz: egyelőre nem, de harcolok érte. És épp könyvfesztiválon kaptam meg/szereztem be Murakami Haruki Norvég erdőjét, mondván, a témája miatt releváns lehet a hamarosan beköszöntő szakdolgozatíráskor, de egyelőre nem került a szívemhez közelebb. Számos világrengető japán szerzőt ismerek – egyelőre Murakami Haruki nekem még nem tartozik ezek közé. De még csak a 100. oldal környékén járok amúgy is. Az alkalmi olvasmányaim pedig – főleg a KindleApp segedelmével – elég széles skálán mozognak néhány barátom frissen elkészült köteteitől kezdve egészen az olyan klasszikusokig, mint a Fight Club, a Dubliners meg a Slaughterhouse-Five. (De ezek inkább állandó útitársak, nem „olvasmányok”.)
A kezem ügyében itt van viszont az egész könyvespolcom – az asztalomon van a gépem, amellett pedig a polc(ok). Éjjeliszekrényem viszont eleve nincs, és ha lenne se tudom, hogy mit tárolnék rajta. Legutóbb egy ilyen alkalmatosságon egy ’68-as Szép versek és egy Kázmér és Huba volt a két állandó szereplő.
„Kedvenc szerzőm” viszont nagyon régóta nincs, és amikor még volt, akkor is olyan sok volt, mintha nem lett volna. Lassan 10 (konkrétan: 9) éve publikálok, és némi ráhagyással feleennyi ideje (talán) ténylegesen is „professzionális” olvasó vagyok, legalábbis igyekszem az lenni, és eleve sokkal inkább foglalkoztat, hogy az író (fordító…) „hogy csinálta”, amit csinált, mint hogy „mit”. A „mit” nyilván nagyon fontos, de engem akkor is a „hogyan” érdekel – meg főleg az, ahol ez a kettő kivédhetetlenül találkozik. És az ilyen jól sikerült találkozások szerzőire nagyon felnézek, és igyekszem tőlük minél többet tanulni. De akkor pár név, akik ilyenek voltak a közelmúltban: Csider István Zoltán, Borbély Szilárd, Kemény István, Závada Péter. Szijj Ferenc, bár ő ezek közül a legrégebbi. Sajó László, nagyon sokszor, az új kötete is. Marno János, nyilván. Darvasi László. Esterházy… Meg a Tandori szokott, csak őt most nagyon rég nem olvastam.
Azt hiszem, ebből is látszik, hogy többnyire kortársakat olvasok. Viszont nem csak. Nem tudom. Ez nem annyira szempont, inkább csak adja magát. De általánosságban most amúgy is ez foglalkoztat, vagy valami ehhez kapcsolódó: mi az irodalom mint társadalmi tényező, mi az irodalom mint jelenség, mi az irodalom mint gesztus. A szerepe, a miértje. A létjogosultsága, hogy honnan van. Csupa állítólagos evidencia, amikre a hétköznapok – érzésem szerint – folyamatosan rákérdeznek újabban, és mivel – néhány barátomat és engem leszámítva – ez úgy tűnik, szinte alig érdekel bárkit is (tisztelet az általam ismeretlen kivételeknek), ez elég nyomasztóan hat. Egyéb tendenciákról nem is szólva.
Csinálni kell, ennyi biztos. A többi úgysem a mi dolgunk. Hálistennek.
A kezem ügyében itt van viszont az egész könyvespolcom – az asztalomon van a gépem, amellett pedig a polc(ok). Éjjeliszekrényem viszont eleve nincs, és ha lenne se tudom, hogy mit tárolnék rajta. Legutóbb egy ilyen alkalmatosságon egy ’68-as Szép versek és egy Kázmér és Huba volt a két állandó szereplő.
„Kedvenc szerzőm” viszont nagyon régóta nincs, és amikor még volt, akkor is olyan sok volt, mintha nem lett volna. Lassan 10 (konkrétan: 9) éve publikálok, és némi ráhagyással feleennyi ideje (talán) ténylegesen is „professzionális” olvasó vagyok, legalábbis igyekszem az lenni, és eleve sokkal inkább foglalkoztat, hogy az író (fordító…) „hogy csinálta”, amit csinált, mint hogy „mit”. A „mit” nyilván nagyon fontos, de engem akkor is a „hogyan” érdekel – meg főleg az, ahol ez a kettő kivédhetetlenül találkozik. És az ilyen jól sikerült találkozások szerzőire nagyon felnézek, és igyekszem tőlük minél többet tanulni. De akkor pár név, akik ilyenek voltak a közelmúltban: Csider István Zoltán, Borbély Szilárd, Kemény István, Závada Péter. Szijj Ferenc, bár ő ezek közül a legrégebbi. Sajó László, nagyon sokszor, az új kötete is. Marno János, nyilván. Darvasi László. Esterházy… Meg a Tandori szokott, csak őt most nagyon rég nem olvastam.
Azt hiszem, ebből is látszik, hogy többnyire kortársakat olvasok. Viszont nem csak. Nem tudom. Ez nem annyira szempont, inkább csak adja magát. De általánosságban most amúgy is ez foglalkoztat, vagy valami ehhez kapcsolódó: mi az irodalom mint társadalmi tényező, mi az irodalom mint jelenség, mi az irodalom mint gesztus. A szerepe, a miértje. A létjogosultsága, hogy honnan van. Csupa állítólagos evidencia, amikre a hétköznapok – érzésem szerint – folyamatosan rákérdeznek újabban, és mivel – néhány barátomat és engem leszámítva – ez úgy tűnik, szinte alig érdekel bárkit is (tisztelet az általam ismeretlen kivételeknek), ez elég nyomasztóan hat. Egyéb tendenciákról nem is szólva.
Csinálni kell, ennyi biztos. A többi úgysem a mi dolgunk. Hálistennek.
ZÁVADA PÉTER
NYÍLT VÍZ
A gimnázium első évében még nem volt különösebben ínyemre az olvasás. Akkoriban főleg rapszövegeket gyártottam memoritertanulás és házi dolgozatok helyett, noha a nyelvtan már akkor is módfelett szórakoztatott. A kötelező olvasmányokat gyakran elblicceltem vagy épp csak kutyafuttában néztem át őket vizsga előtt.
De miután otthagytam a Közgázt, és jelentkeztem az ELTE-re, valami megváltozott. Parti Nagy Lajos, Eörsi István, Kovács András Ferenc és Tóth Krisztina költészete, Bulgakov, Boris Vian és Alessandro Baricco prózája volt az, ami visszacsábított az irodalomhoz. Először talán Baricco Tengeróceánja. Ez a lírába hajló, légies utazó- és fejlődésregény.
A fülszövegben ez olvasható: „Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének (…).”
Mindig is megmagyarázhatatlanul vonzott a nyílt víz. Amikor tényleg mindenhol csak a tenger, ameddig a szem ellát. Marquez Száz év magányából az egyik kedvenc mondatom évekig ez volt: „(…) a mocsár végtelen víztükörbe vész.” Szicíliai utazásunkkor többször is megkockáztattam, és olyan mélyre merészkedtem a tengerben, hogy a partot még a szemem sarkából se lássam. A végtelen szabadság és a kétségbeesett tehetetlenség érzése vegyült bennem, mikor minden kapaszkodót, minden viszonyítási pontot, ami a biztonságos szárazföldhöz kötött, hátrahagytam.
Párizsban fél évig hallgattam egy olasz irodalmi kurzust, melynek tematikája a szigetországok (Itália, Szicília és Szardínia) irodalma volt, a párhuzamosan jelenlévő nyitottság (tenger) és zártság vagy elszigeteltség (szárazföld) kérdése. Azt szeretem, ha egy történet magával sodor, becsábít a kellős közepére, oda, ahonnan már nincs visszaút, és lévén fogytán az erőnk, valóban okosabb átúszni a túlpartra.
Egyszer a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban kinyitottam egy Pilinszky-kötetet, és rögtön aHalak a hálóban ciklus elején találtam egy négylevelű lóherét. Laminálták, azaz áttetsző műanyag lapok közé tették, hogy stílszerűen tartós legyen és örökérvényű – mint a versek.
A biológusok szerint egy recesszív gén tehet az egészről, mármint a négy levélről, és a hiedelem szerint mindegyik külön-külön szimbolizál valamit: egy a hitet, egy a reményt, egy a szeretetet és egy a szerencsét. Minden bizonnyal könyvjelzőként funkcionált. Erről akkor Kemény István egy sora jutott eszembe az Egy nap élet című versből: "Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők vagyunk.”
Galádul és önző módon úgy döntöttem, hogy megtartom a laminált műanyag lapot, benne a lóherével. Eljátszottam a gondolattal, mi van akkor, ha a költő hosszú évtizedek távlatából, generációkon, korstílusokon és költői áramlatokon átívelve nekem küldi ezt a laminált lóherét – egy finom gesztus, valahonnan a mágia és mitológia határáról, a vakszerencse, a szabad akarat és az eleve elrendeltség mitikus háromszögéből –, így akar kitartásra, hitre, emberségre tanítani.
De mit jelent annak holmi pogány virágszimbolika, aki azt írja: “Én költő vagyok és katolikus.” A szerencse fogalma a protestantizmus és a katolicizmus közül talán az utóbbival fér össze inkább: hiszen ha eleve elrendeltség van, mit ér akkor a szerencse: csak a látszólagos szabad választás, a tervezett eltévelyedés hármas útjának (esetleg négyes) egyik elágazása.
A gimnázium első évében még nem volt különösebben ínyemre az olvasás. Akkoriban főleg rapszövegeket gyártottam memoritertanulás és házi dolgozatok helyett, noha a nyelvtan már akkor is módfelett szórakoztatott. A kötelező olvasmányokat gyakran elblicceltem vagy épp csak kutyafuttában néztem át őket vizsga előtt.
De miután otthagytam a Közgázt, és jelentkeztem az ELTE-re, valami megváltozott. Parti Nagy Lajos, Eörsi István, Kovács András Ferenc és Tóth Krisztina költészete, Bulgakov, Boris Vian és Alessandro Baricco prózája volt az, ami visszacsábított az irodalomhoz. Először talán Baricco Tengeróceánja. Ez a lírába hajló, légies utazó- és fejlődésregény.
A fülszövegben ez olvasható: „Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének (…).”
Mindig is megmagyarázhatatlanul vonzott a nyílt víz. Amikor tényleg mindenhol csak a tenger, ameddig a szem ellát. Marquez Száz év magányából az egyik kedvenc mondatom évekig ez volt: „(…) a mocsár végtelen víztükörbe vész.” Szicíliai utazásunkkor többször is megkockáztattam, és olyan mélyre merészkedtem a tengerben, hogy a partot még a szemem sarkából se lássam. A végtelen szabadság és a kétségbeesett tehetetlenség érzése vegyült bennem, mikor minden kapaszkodót, minden viszonyítási pontot, ami a biztonságos szárazföldhöz kötött, hátrahagytam.
Párizsban fél évig hallgattam egy olasz irodalmi kurzust, melynek tematikája a szigetországok (Itália, Szicília és Szardínia) irodalma volt, a párhuzamosan jelenlévő nyitottság (tenger) és zártság vagy elszigeteltség (szárazföld) kérdése. Azt szeretem, ha egy történet magával sodor, becsábít a kellős közepére, oda, ahonnan már nincs visszaút, és lévén fogytán az erőnk, valóban okosabb átúszni a túlpartra.
Egyszer a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban kinyitottam egy Pilinszky-kötetet, és rögtön aHalak a hálóban ciklus elején találtam egy négylevelű lóherét. Laminálták, azaz áttetsző műanyag lapok közé tették, hogy stílszerűen tartós legyen és örökérvényű – mint a versek.
A biológusok szerint egy recesszív gén tehet az egészről, mármint a négy levélről, és a hiedelem szerint mindegyik külön-külön szimbolizál valamit: egy a hitet, egy a reményt, egy a szeretetet és egy a szerencsét. Minden bizonnyal könyvjelzőként funkcionált. Erről akkor Kemény István egy sora jutott eszembe az Egy nap élet című versből: "Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők vagyunk.”
Galádul és önző módon úgy döntöttem, hogy megtartom a laminált műanyag lapot, benne a lóherével. Eljátszottam a gondolattal, mi van akkor, ha a költő hosszú évtizedek távlatából, generációkon, korstílusokon és költői áramlatokon átívelve nekem küldi ezt a laminált lóherét – egy finom gesztus, valahonnan a mágia és mitológia határáról, a vakszerencse, a szabad akarat és az eleve elrendeltség mitikus háromszögéből –, így akar kitartásra, hitre, emberségre tanítani.
De mit jelent annak holmi pogány virágszimbolika, aki azt írja: “Én költő vagyok és katolikus.” A szerencse fogalma a protestantizmus és a katolicizmus közül talán az utóbbival fér össze inkább: hiszen ha eleve elrendeltség van, mit ér akkor a szerencse: csak a látszólagos szabad választás, a tervezett eltévelyedés hármas útjának (esetleg négyes) egyik elágazása.
Mostanában engem is a szabad választás kérdése foglalkoztat leginkább az írással kapcsolatban. Egy újfajta, sajátos költői hang megtalálása. A kérdés, hogy létrejöhet-e jelentős mű úgy, hogy működik benne egyfajta szándékos koncepció, mégis őszinte, tétje van. Azzal kísérletezem, mi történik, ha a versben versszakról versszakra jelen van valamiféle narráció, egy titokzatos jelen vagy múlt idejű függő vagy szabad függő beszéd, ami tovább tagolja a gondolatokat, ezt a néhol terjengős, néhol fragmentumszerű analitikus önvallomást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése