Tollvonás / 2013. március

PARA-KOVÁCS IMRE

– Jaaaaajjjjjj, írok!
– Jaaaajjjj, de jó!
– Na, végre…

Olvasó naplopó

Nem direkt húztam az időt (hogy rögtön hazugsággal kezdjem ezt az írást, és még lelkiismeret-furdalásom se legyen, mivel írásban hazudni nagyvonalú és nemes cselekedet, kivéve persze azt az esetet, amikor csekket hamisítunk, de itt az irodalomról van szó!), nem direkt tehát, hanem komolyan megrémültem a kéréstől, mármint hogy olvasásról írjak, ilyesmi rég nem fordult velem elő.

Mármint hogy valami tényleg húsbavágó, tényleg életszerű témáról írjak.

Mostanában politikáról, pókerről és szőrös kisállatokról értekezem, tolom a bekezdéseket, néha nem is figyelek oda, hogy mit írok, elvégre a magyar pártpolitikáról félálomban is lehet írni, a teljes agykapacitás harminc százalékának a tizede is elég, nem is értem, miért nem idomítottunk be törpenyulakat, hogy a napilapokat megtöltsék.

Olvasni viszont még mindig úgy olvasok, mint 13 évesen, az olvasás szakrális dolog, nem lehet odakenni valami szösszenetet és elküldeni, mert megbántanám magamat, az olvasókat és ezt az egész nagyszerű szentséget, amit a könyvek és emberek hosszú együttműködése épített fel, a lelkeknek és betűknek nem e világból való királyságát.

Az olvasás fontos, fontosabb például az életnél, de nem fontosabb a szerelemnél, amiből kiderül, hogy a szerelem az életnél is fontosabb.

Az élet egyáltalán nem fontos, ha már így belementem, mert élet van mindenütt, aztán mégsem megyünk vele semmire, akárhová nézünk, ott valami éppen él, legyen az részeges vasutas vagy pöfögő futrinka. Szép, kedves, látványos, de fontosnak nem nevezném.

Amikor koromnak megfelelő időben, 6 évesen megtanultam olvasni, azonnal tudtam, hogy kész vagyok, ennél több tudásra nincs szükségem, mert én életem hátralévő időszakában olvasni fogok, például azonnal meg is bántam, hogy valamivel hamarabb megtanultam járni, mert a járást hülyeségekre kellett felhasználnom, például iskolába járásra, ami teljesen felesleges.

Az iskolában is olvastam, de csak a pad alatt, mert azt akartam olvasni, amit akartam, és nem azt, amit a tanárok el akartak olvastatni velem. Azóta is gyűlölöm a Légy jó mindhaláligot, ha értik, mire gondolok (olyan világban élünk, csak szólok, ahol a fenti címnek három változata van fent hivatalos oldalakon: Légy jó mindhalálig!, Légy jó Mindhalálig és a helyes, a szövegszerkesztő pedig ki akarja javíttatni velem a mindhalálig írásmódját).

Könyörületből a musicalváltozatról nem kívánok beszélni.

Olvasok azóta is, most éppen Robert D. Hare Kímélet nélkül című könyvét a velünk élő pszichopatákról, Georges Minois: A Pokol története, A. E. van Vogt: A nulla-A világa, David Aaronovitch: Vudu-történelem, Szőnyei Tamás: Titkos írás, ezek ugyancsak nyitva, különböző helyeken, van Vogtot például kizárólag a kádban.

Nem lennék könnyű helyzetben, ha magamat kellene jellemeznem ezen felsorolás ismeretében, mármint azonkívül, hogy neurotikus vagyok, de mi más lennék?!, szegény családban nőttem fel, depresszióra nem tellett, pánikbetegséget is csak negyven fölött szereztem.

Már hétévesen is süket voltam olvasás közben, de az alatt az időszak alatt, amit a Magyar Narancs szerkesztőségében töltöttem, megtanultam tökéletesen kizárni a külvilágot a belvilágomból, úgyhogy a világháború csak a fejezet végén törhet ki, mert addig nem veszem észre, de ugyanez a helyzet az infarktussal is: egészen biztos vagyok benne, hogy ha olvasás közben halnék meg, befejezném a bekezdést előtte.

A felsorolt könyvek között nincs szépirodalom, de a helyzet nem ennyire rossz, bár az arányok jelentősen módosultak az elmúlt húsz évben. Húsz éve például sokkal több szépirodalmat, elsősorban kortársakat olvastam, előtte meg klasszikusokat, verseket és prózát, drámákat, esszéket és naplókat, mostanra azonban visszavettem, elvégre kortárs lettem magam is.

Valahol Garaczinál alakult ki a határ, nála fiatalabbakat már csak alig-alig, nála idősebbeket folyamatosan, őt pedig szintén, mert a legnagyobb hatást Garaczi Laci tette rám, valamikor a rendszerváltás előtt, de már Hajnóczy halála után.

Azóta verseket csak az ÉS-ben, de bátrabb napjaimon a prózába is belenézek, nem feltétlenül a név alapján, hanem sokkal inkább az első bekezdés az, ami lelkesít.

Lelkesedésem gyorsan lohad. Fáraszt az öregedés. Lehet, hogy nem is öregszem tovább.

Előttem a radiátoron Komoróczy Géza hatalmas műve (A zsidók története MagyarországonI-II.), de elhatároztam, hogy addig nem kezdek bele, amíg a többit le nem zárom, mert valahogy nem tudom elképzelni ebben az esetben a párhuzamos olvasást.

A lezárásról az jut még eszembe, hogy egy szokásomat tartottam meg gyermekkoromból, márpedig azt, hogy könyvet nem hagyok félbe. Akkor is elolvasom, ha rettenetesen rossz, akkor is, ha az elején rájövök: nem érdekel, de mindenképpen befejezem, megvárom a vége-főcímet, és csak akkor dobom fel a polcra. Különös perverzió.

Ha meghalok, könyv szeretnék lenni. Akár e-könyv is, tulajdonképpen mindegy…

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Kedves Nóra, persze, örömmel. Nekem úgy lenne a legjobb, ha elküldené a konkrét kérdéseket és akkor azokra válaszolnék. üdv csb

Éjjeliszekrényen…

Mindenevő vagyok a krimitől a szakácskönyveken át a filozófiáig. Most fejezetem be egy regényt, amihez elég sok vadnyugati történetet kellett olvasnom. Pár napja Karinthy FerencBudapesti ősz című regényét olvastam el, kíváncsi voltam rá, októberben-novemberben elég sokat hivatkoztak rá 56-os cikkekben. Utána megnéztem a 80-as éveket Cini naplójában, hogy teljesebb legyen a kép. Tegnap este Zola Nanáját kezdtem el, a 30. oldalon járok. Egy hét múlva Madridba megyek, ott Hemingway Akiért a harang szól című háborús regényét szeretném olvasni. De ha már ez a kérdés, legyen pontos a válasz, tételesen leírom a könyveket, melyek éppen most (2013.02.05. 12:15) az éjjeliszekrényemen vannak, sőt fotót is mellékelek.

1. Zola: Nana
2. Nemere: Jókai Mór szerelmei
3. 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
4. Schopenhauer: A nemi szerelem metafizikája
5. Ráth-Végh: A Sátán cimborái
6. Glut: A Birodalom visszavág
7. Karinthy Ferenc: Napló III. kötet
8. Zane Gray: Dübörgő csorda; Az elveszett folyó
9. Kołakowski: Kis előadások nagy kérdésekről
10. Szálinger: Köztársaság
11. Jackson: Sóbálvány
12. Maugham: Sör és perec

Kötelezők…
Keveset, mert 12 éves koromig nem nagyon tudtam olvasni. Az általános iskolai kötelező olvasmányok zömét, pl. a Kőszívű ember fiait egyetemista koromban olvastam el. Az első két könyv, amit olvastam: Barabás Tibortól a Rákóczi hadnagya és P. Howardtól a Piszkos Fred, a kapitány volt. Rejtőbe szerettem bele, azóta falom a könyveket.

Kortársak…
Persze. Verset kevesebbet. De Kemény, Babiczky vagy Szálinger legutóbbi verseskönyvét például elolvastam. (Már ha egy verseskönyvet elolvas-kiolvas az ember, inkább csak kóstolgatja itt-ott, élvezkedik.) A kortárs magyar prózából az utolsó két nagy élményem Bodor Ádám Verhovina madarai és Kerékgyártó István Rükverc című könyve volt. Mindkettő kötelező. (Arról nem is beszélve, hogy a Hévíz prózaszerkesztőjeként elég sok kortárs novellát kell elolvasnom, jót-rosszat egyaránt.)

Kedvenc…
Nincs kedvenc. Túl sok van ahhoz, hogy egyet mondjak.

Elmerülés?
Igen. Ha jó a könyv, kikapcsol a „szerkesztő szem”, és csak az „olvasó szem“ működik.

FEHÉR BÉLA

Szentkuthy Miklós mondta egy interjújában, hogy vannak író napjai, és vannak olvasó napjai. Élete vezérfonala ez a ritmus, miként – fentebb olvasom itt – egy másik elegáns intellektus, Esterházy Péter számára is. Az író tehát az utolsó mohikánok egyike, még olvas, más betűire is igényt tart, megcsonkítva érezné magát, ha nem így volna. Bevallom, türelmetlen, így nyilván igazságtalan olvasó vagyok, messze az ideálistól. Az első húsz oldalig biztosan kiderül számomra, hogy akarom-e a könyvet. Ha nem, abbahagyom. Nem teszem félre, hogy majd egyszer talán újra nekifutok. Mióta elmúltam hatvan, szeretek biztosra menni, ezért főleg újraolvasok. Most éppen a Pál utcai fiúk van soron. Jó beletemetkezni, tudom, hogy most is nagyon fog tetszeni.

A régi nagy szerelmek könyv esetében sem gyógyíthatók.

Sok ilyen nagy szerelem akad, alig várom, hogy randevúzzunk. Ami most hirtelen az eszembe jut: Krúdytól, Móricztól, Karinthytól, Örkénytől bármi, Szerb Antal (Szerelem a palackban!), Kurt Vonnegut regényei, Csehov és Mándy Iván novellái, Montaigne esszéi. Dürrenmatt drámái. És a Varázshegy! Mester és Margarita! Akiért a harang szól!Okudzsavától a Dilettánsok utazása. És Rejtő, az örök vigasz. Minden olvasó embernél mutatkoznak hiányok, olyan könyvek, amelyek kimaradtak. Nem lehet tudni, miért. Úgy alakult. Aztán vannak későn – de hát sohasem késő! – megérkező olvasmányok. Nálam ilyen Tömörkény István. Megkockáztatom: talán ő írt a legszebben magyarul. Sokszor előveszem, fürdök a mondataiban. De vajon olvassa még valaki e varázslatos szegedi írót? Az lenne csak az oktatási reform, ha az ő nyelvén nőhetnének fel a gyerekeink! „…szép a gyalogos élet, minthogy az csak magára pucol” – írta egyik tárcanovellájában. Ízlelgessék, mint a kifagyott toros káposztát!

A Magvető Kiadó szerzője vagyok, így a kiadó könyveit feltétlenül el szoktam olvasni. Ami ebből a szellemi műhelyből kikerül, általában nagyon is kedvemre van, mert amúgy elég nehéz jó olvasmányt puskavégre kapni a könyvesbolti celeb- és gagyidzsungelben. És ha már a Magvetőnél tartunk, hadd ajánljam a szellemi izgalmakat kedvelő művelt közönség figyelmébe Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című esszékötetét. Ha esszéről van szó, nekem mindjárt az ősforrás, a jó öreg Montaigne jut az eszembe, elvégre ő a kályha, ahonnan mindenki elindul. Kivéve Cserna-Szabót, aki fittyet hány a francia rokonságra. Lefegyverzően szellemes esszéinek többsége irodalommal vagy annak holdudvarával kapcsolatos. Így fest a kötet első mondata: „Coitus után minden jószág szomorú – kivéve Szép Ernőt, aki már előtte is.”

MÉNES ATTILA

Kedves Nóra,
köszönöm, a megkeresést! Szeretem és tisztelem a Molyt, nagyon hasznosnak és fontosnak tartom, amit csinálnak.

Talált könyv

Eddigi életem során elég gyakran kerültem olyan anyagi helyzetbe, hogy kénytelen voltam eladni könyvtáram javát. Ennivalóra kellett a pénz, úgyhogy bőröndöket, hátizsákot megpakolva egész nap antikváriumokat jártam. Kevés olyan rossz érzést ismerek, mint amikor az ember kedves könyveit adja el, de hát muszáj volt.

Kábé tizenkét éves korom óta gyűjtöm a könyveket, és még álmaimban is előkerül ez a téma. Például romos padlásokon, pincékben lődörgök, amikor egy sötét sarokban nagy pókhálós könykupacra lelek, mintha kincsre bukkannék.

Az első találkozás legtöbbünknél nyilván szülők könyvespolca előtt történik meg. Édesanyám mint engedelmes kishivatalnok rendszeresen vásárolt a munkahelyén megjelenő könyvügynököktől, úgyhogy a Világirodalom Remekei sorozat, meg az Olcsó Könyvtár kiadványai töltötték be a vitrint.

Az első könyv, amit elolvastam, A Kincskereső kisködmön volt, emlékszem, milyen diadalt éreztem, amikor befejeztem: én, egyedül, egy egész könyvet el tudtam olvasni, hurrá!

Kiskamasz kölyökként elsősorban sci-fit olvastam, a Galaktika meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatát. Minden zsebpénzemet ezekre költöttem. Ray Bradbury volt számomra az isten, és Kuczka Péter szerkesztő az ő földi helytartója.

Egy alkalommal büntetésből az iskola úttörő szertárát kellett kitakarítanom, ott akadt a kezembe Karinthy Tanár úr kérem című remeke, és aztán már csak ez a szerző érdekelt. AzÍgy írtok ti paródiáinak hatására kezdtem aztán világirodalmat meg a Nyugat-nemzedék munkásságát olvasni.

A könyvek akkoriban persze sokkal olcsóbbak voltak, de mégsem tudtam mindent beszerezni, amit szerettem volna. Így aztán, ciki vagy nem, végigfosztogattam szinte valamennyi debreceni fiókkönyvtárat. Hasonszőrű haverjaimmal, mint egy kiéhezett hiénafalka csaptunk le, zokniba, ing alá, kabátzsebbe süllyesztettük a szajrét. Rutinosan falaztunk egymásnak, soha nem buktunk le.

Később ezt a beszerzési módot már hanyagoltam, mert a könyvhöz jutás más, böcsületesebb módjai is lehetővé váltak. Pestre költözésem után ilyen volt az írókollégáktól kapott, kizsarolt-elkunyerált művek gyűjtögetése vagy a lomtalanításokkor kidobott könyvek levadászása. Imádok könyvet találni. A mai napig boldoggá tesz, ha kukafedelekről, mint pár napja is a Kálvin téren, a táskámba süllyeszthetek pár klasszikust. Engem nem zavar, ha a könyv kicsit koszos, kicsit széteső. A József Attila Színház előtti dzsumbujos részen legalább két évig békésen piálgató hajléktalanok árulhatták a könyveiket, elég sokat vásároltam náluk, főként orosz klasszikusokat. Néhány hete viszont a rendőrök elzavarták őket – egy beszerzési forrással kevesebb.

Miután nem végeztem bölcsészkart, irodalmi műveltségem nem szisztematikus, random módon olvasok, mindent, ami tetszik. Korokon és irányzatokon át össze-vissza ugrálva napi két-három órát töltök a szöveguniverzumban. Ha erre valamiért nincs időm, akkor nyűgössé válok, értelmetlennek érzem az életet. Azért vannak bizonyos preferenciáim; szinte mindent elolvasok, ami orosz, zsidó vagy kortárs magyar. Legutoljára a letehetetlen és abszolút zseniális Bodor Ádámtól Az utolsó szénégetőket, a bűnözőből íróvá lett Vlagyimir Suksintól A vörös kányafát és Philip Rothtól a Portnoy-kórt faltam. Azt is tudom, mi lesz a következő olvasmány; Bulat Okudzsavától a Dilettánsok utazását kerítem sorra.

Olvasni mindenhol lehet, buszon, kocsmában, parkban vagy temetőben, és az élménynek az se árt, ha az ember elkortyol közben néhány pint vörösbort.

Ménes Attila