VÁMOS MIKLÓS
Mérhetetlenül sok meghatározó élményem van könyvekkel kapcsolatban, gyerekkoromtól a talán mostanában kezdődő második gyerekkoromig. Nem csupán zseniális vagy jó könyvek jelentettek komoly élményt, néha rosszak is, azokból tanultam a legtöbbet. Arról, hogy mit és hogyan ne csináljak. Kapásból néhány fontos, kábé olvasásom időrendjében: Hemingway: Az öreg halász és a tenger, Fejes: Rozsdatemető, Móricz: Árvácska, Tolsztoj: Háború és béke, Anna Karenina, García Márquez: Száz év magány, Vargas Llosa: Kölykök. Most Komoróczy Géza monumentális kétkötetes opuszát olvasom a zsidók magyarországi történetéről. Utána az egy munkaközösség által kijavított fordítású Ulysses következik. De mindennap forgatom a magyar nyelv értelmező szótárát, annál izgalmasabb könyv nincs. Ma például azt néztem meg, hogy a francia je m'en fous (fütyülök rá) volna-e a smafu eredetije, és úgy látszik, igen.
Más olvasókra hallgatok, ha könyvajánlásról van szó. Olvasok kortárs magyar irodalmat is, szinte minden kortárs prózát igyekszem elolvasni. Túl sok a kedvencem a felsorolhatósághoz.
Ha jó a könyv, nyakig merülök benne, és önfeledten falom. Ha nem annyira jó, bekapcsol a szakmai szemem.
Ugye nemrég jelent meg egy vastag regényem, a Szitakötő, alapjában azt kéne kipihennem.
De már a kiadóm (Európa) készíti nyomda alá a tavasszal, a Könyvfesztiválra megjelenő kötetet, az lesz az összefoglaló címe: Húrok, két régi szöveg felújítva.
Legegyszerűbb, ha idemásolom a fülszöveg tervezetét.
"Kellenek a HÚROK.
Ütőn, hangszeren, fémből, műanyagból, vagy bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Ezeknél is nélkülözhetetlenebbek az érzelmi húrok, ha azokon játszunk, nagy baj nem lehet. A tudás fontosabb, mint a pénz. Az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. E két elvet követve leélhető egy tartalmas élet ezen a földön.
Tizennégy évesen kezdtem GITÁROZNI. Hamarosan zenekart alakítottam. Bródy Jánossal ekkor ájt ismerkedtem össze. Elmúltam húsz, amikor különféle okokból (részletek a könyvben) kiszálltam a Gerilla együttesből, mélyen megbántva, csalódottan. Aztán negyvenkét évig (tavaly márciusig) nem vettem a kezembe gitárt.
Harmincegy voltam, amikor először jártam TENISZPÁLYÁN. Azóta rendszeresen játszom (Küzdök.). Átlagosan heti háromszor. Télen-nyáron. Ha esik, ha fúj. Bármiféle utazás lehetőségét fontolgatva először mindig azt mérlegelem, hány tenisz maradna ki. Nem vagyok normális, belátom.
Életem két meghatározó SZENVEDÉLY-éről szól a Teniszezz velem… és a Ha én Bródy volnék. A harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás kapcsolja őket össze. Amikor ezt Bródy Jánosnak megemlítettem, azt mondta: Mázlista vagy! Sokaknak egy igazi szenvedély sem jut.
Az volna szép, ha a az olvasó ütőt vagy gitárt ragadna e könyv hatására. Esetleg mind a kettőt, bár talán nem egyszerre."
Ütőn, hangszeren, fémből, műanyagból, vagy bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Ezeknél is nélkülözhetetlenebbek az érzelmi húrok, ha azokon játszunk, nagy baj nem lehet. A tudás fontosabb, mint a pénz. Az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. E két elvet követve leélhető egy tartalmas élet ezen a földön.
Tizennégy évesen kezdtem GITÁROZNI. Hamarosan zenekart alakítottam. Bródy Jánossal ekkor ájt ismerkedtem össze. Elmúltam húsz, amikor különféle okokból (részletek a könyvben) kiszálltam a Gerilla együttesből, mélyen megbántva, csalódottan. Aztán negyvenkét évig (tavaly márciusig) nem vettem a kezembe gitárt.
Harmincegy voltam, amikor először jártam TENISZPÁLYÁN. Azóta rendszeresen játszom (Küzdök.). Átlagosan heti háromszor. Télen-nyáron. Ha esik, ha fúj. Bármiféle utazás lehetőségét fontolgatva először mindig azt mérlegelem, hány tenisz maradna ki. Nem vagyok normális, belátom.
Életem két meghatározó SZENVEDÉLY-éről szól a Teniszezz velem… és a Ha én Bródy volnék. A harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás kapcsolja őket össze. Amikor ezt Bródy Jánosnak megemlítettem, azt mondta: Mázlista vagy! Sokaknak egy igazi szenvedély sem jut.
Az volna szép, ha a az olvasó ütőt vagy gitárt ragadna e könyv hatására. Esetleg mind a kettőt, bár talán nem egyszerre."
FARKAS PÉTER
Kedves Nóra,
köszönöm a levelét és a bizalmát. Ha már „molyokról”, könyvmolyokról esik
szó, akkor inkább olvasóként küldenék Önnek, önöknek valamit. Például
ajánlanék egy tucat könyvet a „mozdíthatatlan” könyveim közül, amelyek
túlélték az elmúlt évtizedek állomány-változásait. Ez persze inkább
világirodalom, és a legcsekélyebb mértékben sem kortárs, de esetleg mégis
érdekes lehet olvasó embereknek. Elsőre ez jutott eszembe. Ha más
elképzelései lennének, írja csak meg nyugodtan, általában könnyen meg
szoktam egyezni az emberekkel. Üdvözlettel: Farkas Péter
köszönöm a levelét és a bizalmát. Ha már „molyokról”, könyvmolyokról esik
szó, akkor inkább olvasóként küldenék Önnek, önöknek valamit. Például
ajánlanék egy tucat könyvet a „mozdíthatatlan” könyveim közül, amelyek
túlélték az elmúlt évtizedek állomány-változásait. Ez persze inkább
világirodalom, és a legcsekélyebb mértékben sem kortárs, de esetleg mégis
érdekes lehet olvasó embereknek. Elsőre ez jutott eszembe. Ha más
elképzelései lennének, írja csak meg nyugodtan, általában könnyen meg
szoktam egyezni az emberekkel. Üdvözlettel: Farkas Péter
Gottfried Benn ürügyén
Barátaim többsége művész. Nem így akartam, így alakult. Többségük öreg, legalábbis öregedő művész. Ezt sem akartam, ez is alakult. Néhány hete az egyik barátom, kis híján, meghalt. Végül mégsem halt meg. A lábadozás utóvéd harcai közben újra kezembe került az a kis füzetecske, amit még az incidens előtt kezdtem olvasni, de néhány hétre, az előbbi okokból, meg kellett szakítanom. Gottfried Benn „Az öregedés problémája a művészeknek” című írásáról, illetve előadásáról van szó. Benn 1954-ben, halála előtt két évvel, hatvannyolc évesen mondta el a szöveget. Könyveket áraztam az antikváriumban, így bukkantam rá a füzetre. Nem is Benn szavaira figyeltem föl először, hanem egy idézetre: „Életünk első ötven éve teli tévedésekkel, aztán elbizonytalanodunk, és alig merjük a jobb lábunkat a bal elé tenni, annyira pontosan ismerjük a saját gyengéinket. Aztán húsz, fáradozásokkal teli év, és kezdjük megérteni, mit tehetünk, és mit kell elvégezetlenül hagynunk. És ekkor megjelenik egy reménysugár, fölharsan egy trombitaszó, és máris mennünk kell a földről.” Edward Burne-Jones mondta ezt, és innét rögtön egy másik idézetre ugrott a tekintetem: „Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt csináltam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz”, mondja Hokusai. Még nem tudom, milyen válaszokat tartogat Benn, vannak-e válaszai az előadás címében fölvetett témával kapcsolatban, én azonban Hokusai szavainak olvastán arra gondoltam, az „öregedés problémája a művészeknek” talán nem más, mint a szembesülés a művészet csekélységével a puszta létezés hatalmasságával szemben. Barátom azt mondta, nem akar többé dolgozni. Ha a lemondás teteti le vele a ceruzáját, hamarosan meghal. Ha a belátás, talán van esélye. (Köln, 2012. július)
Barátaim többsége művész. Nem így akartam, így alakult. Többségük öreg, legalábbis öregedő művész. Ezt sem akartam, ez is alakult. Néhány hete az egyik barátom, kis híján, meghalt. Végül mégsem halt meg. A lábadozás utóvéd harcai közben újra kezembe került az a kis füzetecske, amit még az incidens előtt kezdtem olvasni, de néhány hétre, az előbbi okokból, meg kellett szakítanom. Gottfried Benn „Az öregedés problémája a művészeknek” című írásáról, illetve előadásáról van szó. Benn 1954-ben, halála előtt két évvel, hatvannyolc évesen mondta el a szöveget. Könyveket áraztam az antikváriumban, így bukkantam rá a füzetre. Nem is Benn szavaira figyeltem föl először, hanem egy idézetre: „Életünk első ötven éve teli tévedésekkel, aztán elbizonytalanodunk, és alig merjük a jobb lábunkat a bal elé tenni, annyira pontosan ismerjük a saját gyengéinket. Aztán húsz, fáradozásokkal teli év, és kezdjük megérteni, mit tehetünk, és mit kell elvégezetlenül hagynunk. És ekkor megjelenik egy reménysugár, fölharsan egy trombitaszó, és máris mennünk kell a földről.” Edward Burne-Jones mondta ezt, és innét rögtön egy másik idézetre ugrott a tekintetem: „Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt csináltam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz”, mondja Hokusai. Még nem tudom, milyen válaszokat tartogat Benn, vannak-e válaszai az előadás címében fölvetett témával kapcsolatban, én azonban Hokusai szavainak olvastán arra gondoltam, az „öregedés problémája a művészeknek” talán nem más, mint a szembesülés a művészet csekélységével a puszta létezés hatalmasságával szemben. Barátom azt mondta, nem akar többé dolgozni. Ha a lemondás teteti le vele a ceruzáját, hamarosan meghal. Ha a belátás, talán van esélye. (Köln, 2012. július)
SALAMON PÁL
Kedves Nóra
Végre sikerült időt szakítanom,
Kérem, jelezze vajon ilyesmire gondolt-e?
Végre sikerült időt szakítanom,
Kérem, jelezze vajon ilyesmire gondolt-e?
A tettek költészete
Az Utazás című könyvem tavalyi megjelenése óta Apámmal és a Javíthatatlanok börtönéből kiszabadított barátainkkal tovább folytatjuk magunk között Őrjáratnak nevezett utazásunkat korunkban, amelyet az Ó és az Új Testamentum egyaránt a Végső Napoknak nevez.
Az Utazás című könyvem tavalyi megjelenése óta Apámmal és a Javíthatatlanok börtönéből kiszabadított barátainkkal tovább folytatjuk magunk között Őrjáratnak nevezett utazásunkat korunkban, amelyet az Ó és az Új Testamentum egyaránt a Végső Napoknak nevez.
Az erről az utazásunkról szóló beszámoló írása határozza meg olvasmányaimat. Így hát mostanában a két Szentíráson és a XX. századnak nevezett vérfürdő történetével foglalkozó könyveken kívül legfontosabb olvasmányom Apám, a nagy író és költő élettörténetének tanulmányozása. Költő és író Apám egyetlen sor verset vagy prózát sem írt. Mégis, számomra ő a legkorszerűbb szerző. Nem a szavak, hanem a Tettek Költője, aki tetteivel vált legendává a pokol tornácán. Tetteiről az Őrjáratunkról szóló első, és a most készülő második beszámolóban emlékezek meg.
Két munkám német fordításának megjelenése alkalmával a frankfurti könyvvásáron jártam. Egyik nap kiadóm szemrevaló női munkatársa meglobogtatta előttem az aznapi újság hírét: „Az idei könyvvásárra 475 ezer könyv jelent meg.” Ennyi könyv a Duna, a Volga és a Csele patak elrekesztésére is elegendő lenne.
Ekkor a nagy költő és gondolkodóhoz fordultam, az írott szavak hatalma kérdésével. Kérdésemre Vörösmarty Mihály kérdéssel válaszolt:
„De hát, hol a könyv, amely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága?
Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
Hol a nagyobb rész boldogsága?
Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
Ezeken a feledhetetlen sorokon el kellett gondolkodnom. Arra jutottam, hogy voltak idők, amikor a könyvek által a világ előrébb ment. Például, a XVIII. és XIX. században. De csakúgy, mint az egyén, úgy az emberiség életútja is változó. A Felvilágosodás idején a szavak költészete virágkorát élte. A XXI. században – az atomkorszaknak nevezett újkori Szodomában – a Tettek Költészetétől remélhetjük, hogy a Végső Napok bibliai jövendölése Isten felénk forduló kegyelme és a mi tetteink által mégse teljesedik be.
BALOGH ROBERT
Kedves Nóra!
Elnézést, valóban kiment a fejemből, de most írtam is végre-valahára. Remélem, tetszik, és ilyesmire gondolt, ha nem, akkor jelezzen, bővítem, átírom. Ahogy szeretné, és köszönöm a figyelmeztetést, nagyon szégyellem, hogy ilyen feledékeny voltam.
Nyáron jártam Békéscsabán is, felolvasták a darabomat a színházukban. Nagy ajándék volt az nekem.
A Molyt ismerem, sőt, láttam, hogy volt egy könyvemről is szó. Ha máskor is tudok segíteni valamiben, csak írjon.
Üdvözlettel:
Balogh Robert
Elnézést, valóban kiment a fejemből, de most írtam is végre-valahára. Remélem, tetszik, és ilyesmire gondolt, ha nem, akkor jelezzen, bővítem, átírom. Ahogy szeretné, és köszönöm a figyelmeztetést, nagyon szégyellem, hogy ilyen feledékeny voltam.
Nyáron jártam Békéscsabán is, felolvasták a darabomat a színházukban. Nagy ajándék volt az nekem.
A Molyt ismerem, sőt, láttam, hogy volt egy könyvemről is szó. Ha máskor is tudok segíteni valamiben, csak írjon.
Üdvözlettel:
Balogh Robert
Mostanában többször voltam vendége, illetve vezetője is irodalmi beszélgetéseknek. Szeretem ezt a műfajt, bár nem túl divatos mostanában, már nincs a nézőtéren akkora tömeg, mint korábban, hiába a Kossuth-díjas művész, háta mögött több kultregénnyel. Azon gondolkoztam, hogy erről ki mennyire tehet. A társadalmi megbecsültség ingadozó. A sajtóban a művészet a perifériára szorult. Az irodalomtanításon lehetne a „legkönnyebben” változtatni. Nem akarok én vádaskodni, magam is elvégeztem a tanárszakot, s éreztem, mekkora gondban vannak az iskolák, az irodalomtanárok főleg, ha mondjuk egy nem túl érdeklődő gyerekcsapatnak kénytelenek tanítani a Légy jó mindhalálig-ot, vagy Móra Kincskereső kisködmönét, vagy Homérosz eposzait. A gyerek otthon már tévét sem néz, csak számítógépen csetel, kis videókon rötyög, játékokat, meg filmeket tölti le. A gyerekeknek élményszerűen klasszikus műveket szinte lehetetlen átadni. Egy barátom mesélte, hogy elsős gyereke tanító nénije azzal dicsekedett, hogy ők a ’78-as tanterv szerint tanítanak! Melyik tudományágban engedheti meg magának azt valaki, hogy harminc évnél régebbi eredményekkel büszkélkedjen?! Oké, nekem szerencsém volt, mind az általános iskolában – Pakuts Tamásné – mind a gimnáziumban – Pethőné Nagy Csilla, illetve Szederkényi Ervinné – olyan irodalomtanáraim voltak, akik az élményközpontú oktatást tették a középpontba. De mi van azokkal, akik kénytelenek voltak megtanulni Mohácsi Karcsi bácsi tankönyveiből az életrajzokat? Vajon szeretnek-e olvasni? Mi van azokkal, akik nem egy vibráló, vonzó személyiségű tanártól tanultak? Azoknak csak az jut az eszükbe, hogy az irodalom, az valami halott dolog? Könyvet maguktól maximum akkor vesznek a kezükbe, ha a gyereknek kell becsomagolni a tankönyveket. Szerencsére én magam is tehetek valamit azért, hogy megszerettessem az olvasást, s nem csak kerepelek a világ működésképtelenségéről. Részt vettem egy könyvtár EU-s pályázatában, egy alprogramot én dolgoztam ki, s mivel nyertünk, ezért megvalósulhat néhány ötletem, rendhagyó irodalomórát tarthatok gyerekeknek. Színésszel, zenésszel, íróval és egy tanár vendéggel beszélgetve olyanná tehetek egy órát, amilyennek lennie kell. Eleven, izgalmas, fordulatos, sodró, elgondolkodtató… Ha meg tudjuk mutatni a gyerekeknek, hogy az irodalom nem unalmas, hanem róluk, nekik, általuk szólal meg, ha bevonódnak, ha rákapnak a könyvekre, akkor talán néhányan közülük olvasókká lesznek. Lehet, hogy kissé romantikusan állok neki ennek az egésznek? Nem hinném, olvasni jó, csak a megfelelő módon kell megismertetni a gyerekeket az irodalommal, s utána már mindegy, hogy könyvből vagy képernyőn olvas. A lényeg, hogy olvasson. A többi majd jön magától.
Balogh Robert
Balogh Robert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése