LÁSZLÓ NOÉMI
Mostanában ismét foglalkoztatni kezdett egy gondolat, ami egyetemi
éveim alatt lelkesített igazán. Milyen jó lenne, ha az ember minél
több regényt eredetiben olvashatna! Anélkül, hogy a remek magyar
fordításirodalom jelentőségét csorbítanám, szeretném elmondani,
mennyire fontosnak tartom azt, hogy a világirodalom nagynak tartott
műveivel eredeti nyelven ismerkedjünk. Mert minden nyelv más univerzum
és másként ragadja meg a világot, talán nem túlzás, ha azt mondjuk: az
író gondolkodását is bizonyos fokig meghatározza, alakítja. Ilyen
értelemben idegen nyelven született regényeket magyarul olvasni olyan,
mintha szimfóniát egyetlen hangszerre áthangszerelve hallgatna az
ember. A magyaron kívül a román és az angol nyelvet beszélem olyan
szinten, hogy az olvasás egyik nyelven sem jelent gondot, de olvastam
már, „szórakozásból” német és francia könyveket is, még ha csak a
szöveg felét vagy harmadát értettem is. Sokan úgy gondolják: ez
időpocsékolás. Én kalandként élem meg az idegen nyelvű szöveget. Mert
olyan ez, mintha az ember vakon nekivágna a rengetegnek, és ha elég
kitartó, egy idő után homályosan feldereng valami. Mindig felnéztem a
sok nyelvet beszélő ismerőseimre. Kicsit irigyeltem is őket, például
azokat, akik oroszul vagy lengyelül, netán kínaiul, japánul tudnak.
Hiszen bekukucskálhatnak, irodalmát olvasgatva, egy-egy távoli, talán
másként gondolkodó nép lelkébe. Vagy rádöbbenhetnek: minden
különbözőség ellenére mégiscsak hasonló dolgok foglalkoztatnak
bennünket. Arra buzdítok mindenkit, fordítson időt nyelvtanulásra.
Garantáltan kevesebbet unatkozik, és nagyobb kedvvel olvas majd!
éveim alatt lelkesített igazán. Milyen jó lenne, ha az ember minél
több regényt eredetiben olvashatna! Anélkül, hogy a remek magyar
fordításirodalom jelentőségét csorbítanám, szeretném elmondani,
mennyire fontosnak tartom azt, hogy a világirodalom nagynak tartott
műveivel eredeti nyelven ismerkedjünk. Mert minden nyelv más univerzum
és másként ragadja meg a világot, talán nem túlzás, ha azt mondjuk: az
író gondolkodását is bizonyos fokig meghatározza, alakítja. Ilyen
értelemben idegen nyelven született regényeket magyarul olvasni olyan,
mintha szimfóniát egyetlen hangszerre áthangszerelve hallgatna az
ember. A magyaron kívül a román és az angol nyelvet beszélem olyan
szinten, hogy az olvasás egyik nyelven sem jelent gondot, de olvastam
már, „szórakozásból” német és francia könyveket is, még ha csak a
szöveg felét vagy harmadát értettem is. Sokan úgy gondolják: ez
időpocsékolás. Én kalandként élem meg az idegen nyelvű szöveget. Mert
olyan ez, mintha az ember vakon nekivágna a rengetegnek, és ha elég
kitartó, egy idő után homályosan feldereng valami. Mindig felnéztem a
sok nyelvet beszélő ismerőseimre. Kicsit irigyeltem is őket, például
azokat, akik oroszul vagy lengyelül, netán kínaiul, japánul tudnak.
Hiszen bekukucskálhatnak, irodalmát olvasgatva, egy-egy távoli, talán
másként gondolkodó nép lelkébe. Vagy rádöbbenhetnek: minden
különbözőség ellenére mégiscsak hasonló dolgok foglalkoztatnak
bennünket. Arra buzdítok mindenkit, fordítson időt nyelvtanulásra.
Garantáltan kevesebbet unatkozik, és nagyobb kedvvel olvas majd!
ZALÁN TIBOR
csak most tudok válaszolni kedves invitáló levelére. természetesen, állok rendelkezésükre.
hát próbálkozzunk meg!
hogy mit olvastam? rengeteg drámát, szakmai okokból kifolyólag, a békéscsabai színház dramaturgja vagyok. ami, ugye, más és normális embernek unalmas elfoglaltság, mármint, drámaköteten piszmogni. csalódást kell okozzak, nem olvastam el a divatkönyveket, sem a hazaiakat, sem a külföldieket, sem a díjazottakat, sem a díjak nélkül maradtakat, nem szokásom az ilyesmi, meggyőződésem, a divat mindig megalázza az olvasót, akár észreveszi ezt, akár nem. folyóiratokat böngésztem néhanapján, nem nagy kedvvel vagy elánnal. sokat dolgoztam, és mégis sokkal kevesebbet, mint kellett volna, mint ahogy nekem illenék, mármint, az írói erkölcseim szerint. örömeim is voltak, megjelent a fáradt kadenciák-kötetem, és szép sikert aratott. meg, az év előadása lett a szamár a torony tetején, amelynek én írtam a szövegkönyvét. szeretik az előadást gyerekek és felnőttek, és én is szeretem, ha szeretik az előadásomat. kecskeméten, a cirókában volt bemutatóm, jó házakkal megy, békéscsabán egy metrós-darabomat játsszák, amit másért, de nagyon szeretek… ilyenek. nem nagyon olvasok, élek, utazom, írok, utazom, élek. elég, ha engem olvasnak, mondhatnám nagyképűen. s lehet, hogy ez tényleg elég is. de játsszák a darabomat jordán tamás rendezésében szombathelyen, lehet, hogy annak is idén volt a bemutatója (de most már minden tavaly.) annyi bizonyos, január 11-én békéscsabán rendezi a kiváló színész és rendező ugyanezt a darabot. mi még? trehány ember vagyok, nem tartom számon sem a bemutatóimat, sem a megjelenéseimet. minek? innen jut eszembe, hogy kiadták új borítóval a királylányok könyvét a cerkabelláék – na, aztat is szerettem. artisjus-díjat kaptam. mispál attilával írtunk egy saint exupery-darabot, na, az is ment debrecenben, ha az idén nem, hát akkor tavaly. gágyor péter könyvéhez utószót írtam, talán már meg is jelent a kötet. három drámán dolgozom, és egy prózaköteten – egyszerre. könyvhétre kell leadnom a holdfénytől megvakult kutya című verskötetemet. és még mennyi mindent felejtek el, bele se gondolok. akkor, kérdezek vissza, mikor olvassak, főleg, milyen köteteket ajánljak olvasásra? tóth erzsit olvastam a régi lázzal. na, azt el kéne olvasnia minden olvasni tudónak. várom szűgyi zoli új könyvét, késik. balázs attila mindig remekel. géczi jancsi esszékönyvét a hetekben mutattam be az petőfi irodalmi múzeumban. ja, hogy ők mind a négyen a barátaim? talán nem véletlenül… (és, ez még titok, jankovics józsef kiváló irodalomtörténésszel valami meglepetésen tördeljük a fejünket. de még csak eddig jutottunk el… a törésig…) meg, kovács péterrel is kellene valami végre nagyon komolyat kiadnunk, ami nem az én verseskötetem, és nem az ő albuma. hanem, valami más… hm. összezavarodtam. elég is ennyi, most egyszerre…
elég lesz?
szeretettel
zt
hogy mit olvastam? rengeteg drámát, szakmai okokból kifolyólag, a békéscsabai színház dramaturgja vagyok. ami, ugye, más és normális embernek unalmas elfoglaltság, mármint, drámaköteten piszmogni. csalódást kell okozzak, nem olvastam el a divatkönyveket, sem a hazaiakat, sem a külföldieket, sem a díjazottakat, sem a díjak nélkül maradtakat, nem szokásom az ilyesmi, meggyőződésem, a divat mindig megalázza az olvasót, akár észreveszi ezt, akár nem. folyóiratokat böngésztem néhanapján, nem nagy kedvvel vagy elánnal. sokat dolgoztam, és mégis sokkal kevesebbet, mint kellett volna, mint ahogy nekem illenék, mármint, az írói erkölcseim szerint. örömeim is voltak, megjelent a fáradt kadenciák-kötetem, és szép sikert aratott. meg, az év előadása lett a szamár a torony tetején, amelynek én írtam a szövegkönyvét. szeretik az előadást gyerekek és felnőttek, és én is szeretem, ha szeretik az előadásomat. kecskeméten, a cirókában volt bemutatóm, jó házakkal megy, békéscsabán egy metrós-darabomat játsszák, amit másért, de nagyon szeretek… ilyenek. nem nagyon olvasok, élek, utazom, írok, utazom, élek. elég, ha engem olvasnak, mondhatnám nagyképűen. s lehet, hogy ez tényleg elég is. de játsszák a darabomat jordán tamás rendezésében szombathelyen, lehet, hogy annak is idén volt a bemutatója (de most már minden tavaly.) annyi bizonyos, január 11-én békéscsabán rendezi a kiváló színész és rendező ugyanezt a darabot. mi még? trehány ember vagyok, nem tartom számon sem a bemutatóimat, sem a megjelenéseimet. minek? innen jut eszembe, hogy kiadták új borítóval a királylányok könyvét a cerkabelláék – na, aztat is szerettem. artisjus-díjat kaptam. mispál attilával írtunk egy saint exupery-darabot, na, az is ment debrecenben, ha az idén nem, hát akkor tavaly. gágyor péter könyvéhez utószót írtam, talán már meg is jelent a kötet. három drámán dolgozom, és egy prózaköteten – egyszerre. könyvhétre kell leadnom a holdfénytől megvakult kutya című verskötetemet. és még mennyi mindent felejtek el, bele se gondolok. akkor, kérdezek vissza, mikor olvassak, főleg, milyen köteteket ajánljak olvasásra? tóth erzsit olvastam a régi lázzal. na, azt el kéne olvasnia minden olvasni tudónak. várom szűgyi zoli új könyvét, késik. balázs attila mindig remekel. géczi jancsi esszékönyvét a hetekben mutattam be az petőfi irodalmi múzeumban. ja, hogy ők mind a négyen a barátaim? talán nem véletlenül… (és, ez még titok, jankovics józsef kiváló irodalomtörténésszel valami meglepetésen tördeljük a fejünket. de még csak eddig jutottunk el… a törésig…) meg, kovács péterrel is kellene valami végre nagyon komolyat kiadnunk, ami nem az én verseskötetem, és nem az ő albuma. hanem, valami más… hm. összezavarodtam. elég is ennyi, most egyszerre…
elég lesz?
szeretettel
zt
KEMÉNY ISTVÁN
Némi késéssel (amiért elnézését kérem) küldöm a válaszomat.
Köszönöm a „molyok” értékelését és magát a felkérést is.
És nagyon jó tudni, hogy vannak ilyen közösségek, mint az Önöké!
Üdvözlettel:
Kemény István
Köszönöm a „molyok” értékelését és magát a felkérést is.
És nagyon jó tudni, hogy vannak ilyen közösségek, mint az Önöké!
Üdvözlettel:
Kemény István
Nem is olyan könnyű a válasz ezekre az egyszerűnek és ártatlannak látszó kérdésekre, hogy mit olvasok éppen, és milyen könyv van a kezem ügyében. Oda is kell mennem az éjjeliszekrényemhez, hogy utánanézzek, pontosan mik is hevernek rajta (nem éppen) festői rendetlenségben. A következők: C.G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok , Fernando Savater: A választás bátorsága, Quim Monzó: Minden dolgok miértje, Szávai János:Szenvedély és Forma, Thomas Pynchon: Súlyszivárvány, Pál Ferenc: Természetes spiritualitás, Szepes Mária: Álomszótár, Casanova: Emlékiratok, Mezey Katalin:Bolygópályák, Kováts Judit: Megtagadva, Móricz Zsigmond: Úri muri, Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon.
Hát ez bizony egy kicsit sok… De hát mit csináljak, ha egyszer ez mind tényleg ott tornyosul az éjjeliszekrényemen – és véletlenül nem kerül oda semmi?! Kihúzok közülük egy-kettőt, szinte találomra. A Jung-könyvet például nemrég olvastam el másodszor életem során, de még nem raktam vissza a polcra, itt tartom magam mellett, újra és újra belelapozok (nagy varázsló volt Jung, fehér varázsló, szelleme jótékony).
Vagy itt a Súlyszivárvány: a huszadik század egyik alapregénye, mint az Ulysses vagy a Száz év magány – de állítólag háromszor kell elolvasni ahhoz, hogy nagy vonalakban felfogja az ember. Én egyszer rágtam végig rajta magam, sőt még hátra is van vagy negyven oldal. Tényleg nagy regény, és döbbenetes nagy munka volt a lefordítása (Széky János munkája), de meg kell küzdeni vele, mint egy nagyvaddal: most pihentetem, illetve én is pihenek, de azt hiszem, neki fogok menni újra (és noha tényleg nem könnyű olvasmány, másnak is merem ajánlani).
Legutóbb A zsidók története Magyarországon került az éjjeliszekrényemre, születésnapi ajándékba kaptam. Kétezer-ötszáz oldal két kötetben, és a hetvenedik oldalon járok… hm. De hát Komoróczy Géza az egyik legnagyobb ma élő történész, a téma érdekel, nincs mese, el kell olvasni! Hasonló a helyzet Mezey Katalin verseivel: egy igazán fontos magyar költő. És még egy könyvet emelnék ki a halomból: az Úri murit. Ezt olvastam el legutóbb, és tulajdonképpen csak trehányságból nem tettem vissza még a polcra. Móriczot (súlyos vallomás) egyetemista korom óta nem vettem a kezembe, nagyságát mindig elismertem, de őt magát különösképpen nem szerettem – ám hosszú évek óta érett bennem az elhatározás, hogy negyvenes fejjel is tegyek vele egy próbát. Ötven is elmúltam, mire végre tényleg nekifogtam, de annál nagyobb örömmel olvastam. Ha lehet örömnek nevezni egyáltalán azt a folyamatos érzést, hogy ez az ember (Móricz Zsigmond) mindent tudott arról, hogy milyen is magyarnak lenni, alföldinek lenni, úrnak lenni, parasztnak lenni, elmaradottnak lenni, gőgösnek lenni, bunkónak lenni, enni, inni, házasodni, gyereket nevelni, szerelmesnek, függőnek lenni… szóval, hogy mindent tudott, az összes csapdát, a reménytelenséget, a keletiséget, a barbárságot, az önsorsrontást, a depresszió kérlelhetetlen logikáját. Vigasz csak kettő van benne: hogy csodálatosan van megírva, és némiképp megnyugtató, hogy ma semmivel sem reménytelenebb a helyzet mint száz éve.
Vagy itt a Súlyszivárvány: a huszadik század egyik alapregénye, mint az Ulysses vagy a Száz év magány – de állítólag háromszor kell elolvasni ahhoz, hogy nagy vonalakban felfogja az ember. Én egyszer rágtam végig rajta magam, sőt még hátra is van vagy negyven oldal. Tényleg nagy regény, és döbbenetes nagy munka volt a lefordítása (Széky János munkája), de meg kell küzdeni vele, mint egy nagyvaddal: most pihentetem, illetve én is pihenek, de azt hiszem, neki fogok menni újra (és noha tényleg nem könnyű olvasmány, másnak is merem ajánlani).
Legutóbb A zsidók története Magyarországon került az éjjeliszekrényemre, születésnapi ajándékba kaptam. Kétezer-ötszáz oldal két kötetben, és a hetvenedik oldalon járok… hm. De hát Komoróczy Géza az egyik legnagyobb ma élő történész, a téma érdekel, nincs mese, el kell olvasni! Hasonló a helyzet Mezey Katalin verseivel: egy igazán fontos magyar költő. És még egy könyvet emelnék ki a halomból: az Úri murit. Ezt olvastam el legutóbb, és tulajdonképpen csak trehányságból nem tettem vissza még a polcra. Móriczot (súlyos vallomás) egyetemista korom óta nem vettem a kezembe, nagyságát mindig elismertem, de őt magát különösképpen nem szerettem – ám hosszú évek óta érett bennem az elhatározás, hogy negyvenes fejjel is tegyek vele egy próbát. Ötven is elmúltam, mire végre tényleg nekifogtam, de annál nagyobb örömmel olvastam. Ha lehet örömnek nevezni egyáltalán azt a folyamatos érzést, hogy ez az ember (Móricz Zsigmond) mindent tudott arról, hogy milyen is magyarnak lenni, alföldinek lenni, úrnak lenni, parasztnak lenni, elmaradottnak lenni, gőgösnek lenni, bunkónak lenni, enni, inni, házasodni, gyereket nevelni, szerelmesnek, függőnek lenni… szóval, hogy mindent tudott, az összes csapdát, a reménytelenséget, a keletiséget, a barbárságot, az önsorsrontást, a depresszió kérlelhetetlen logikáját. Vigasz csak kettő van benne: hogy csodálatosan van megírva, és némiképp megnyugtató, hogy ma semmivel sem reménytelenebb a helyzet mint száz éve.
Szeretettel és üdvözlettel a moly.hu olvasóinak:
Kemény István
Kemény István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése