Tollvonás / 2012. december

MIKLYA ANNA

Az olvasás számomra alapvető, és éppen emiatt kényszeres cselekvés – akárcsak az írás. Azt már megfigyeltem, hogy ha éppen regényt írok, akkor nem jó olvasni: betegesen rettegek attól, hogy a friss élmény, erejétől függetlenül befolyásolja a saját szövegemet. Magyarán szólva félek az önkéntelen lopástól, mert a lopásra akkor sincs mentség, ha „csak úgy”, szinte észrevétlenül történik meg. A kötelességeimet azonban írás közben is el kell végeznem, ezért türelmetlen és hideg olvasó vagyok ilyenkor: a lehető legtávolabbról, ferde szemmel mustrálom mások szövegét, megírom róla a megírandót, és menekülök vissza a saját világomba.

Az írás, jaj az írás olyan, mint a levegő. Akkor jó írni – és ennek az érzelmi feltételeit külön próbatétel megteremteni – ha olyan magától értetődő és egyszerűségében gyönyörű együtt haladni a szöveggel, mint elindulni délutáni futásra a dombok között: hol le, hol fel egy kaptatón, beleizzadni a haladásba, de megküzdeni a lépésekkel. Egyik láb a másik után, kilégzés és belégzés, ilyen dolog írni. Amikor pedig befejeztem az írást, akkor a felszínre bukkanok a tavacskámból, mielőtt mocsárrá válna, mély levegőt veszek, és ugyanazzal a levegőért kapkodással merülök bele az olvasás másik, de hasonló dimenziójába.
Ezt követelem meg egy szövegtől. Hogy átjárja a tüdőmet. Hogy ne csak belefeledkezzek, ne csak eggyé váljak vele, de ő váljon a részemmé, érezzem, ahogy a sejtjei elkeverednek az enyémmel, beépülnek a szervezetembe, és erőt adnak a továbbjutáshoz. Mindezt pedig anélkül, hogy észrevenném. Nem akarok elhűlni a szöveg bonyolult szerkezetén, megdöbbenni kacifántos körmondatain, egyetértőn bólogatni a karakterek élethű kidolgozottsága láttán. Azt akarom, hogy a szöveg számára legyen minden természetes, mint ahogy számomra is természetes megmerítkezni benne, és elfogadni éppen olyannak, amilyen.

Rengeteget olvasok és nagyon gyorsan (nagyon gyorsan: én vagyok az a lány, aki a Trónok harcát kötet/nap sebességgel falja), és a munkám legnagyobb része úgyszintén olvasásból áll (amikor nem írásból), de ezt a természetes együttlélegző örömet nagyon, nagyon ritkán találom meg egy szövegben. Bár a féltékeny pályatárs, vagy a cinikus recenzens nyavalygása lenne ez!

Az utóbbi pár hétben végigolvastam a legutóbb megjelent érdekességek nagy részét, és semmit sem tudok mondani ami 10/10-es, egy-két heteske, hatoska csúszott be. A számomra kicsit nehezebben befogadható versek közül most írtam ajánlót a Poós-kötethez, ami egészen megrendített az erejével, de most valami prózát szeretnék tálcán nyújtani. Talán majd az új Baricco – talán, bár a legutóbbi, a Város, csalódás volt (Bariccóhoz mérten persze).

A nyár szinte fuldokló boldogsága volt Darvasi legújabb novelláskötete, A vándorló sírok (9/10), és örömteli meglepetés ősszel a frissen megjelent Szécsi Noémi gyerekkötet (8/10), ami a Nyughatatlanokhoz hasonlóan remek. Még mindig csak ide-oda rakosgatom a polcomon Horváth Viktor A kiss reccsét, mert a kötelezőolvasmányaim egyelőre átvették a vezetést, de amit hallottam belőle, róla, az alapján érdekes (ami érdekes, az már rögtön jelent egy szintet, igen). Nagyon szerettem Ulickaja novelláskötetét (8/10) A mi urunk népét, és végre időt szakítottam Pi életére (7/10). De ez az év sajnos nem hozott „a szívembe égő” könyvet.

Tudják mi volt az utolsó olyan könyv, amitől a lélegzetem is elállt az egyik pillanatban, a másikban pedig úgy megrészegedtem az örömtől, mint akit oxigénnel itatnak? Peter S. Beagle-től a Tamsin története. Beagle sajnos nem elég elismert itthon, talán mert „fantasy”szerző, és az olyan nem cool, pedig már önmagában a besorolás, hogy fantasyszerző, sem állja meg a helyét. Kifejezetten szeret a műfaji határokkal játszadozni.
Tamsin egy kísértet, és a regény egy hosszú szerelem szomorú krónikája – kevés dolog hangzik ilyen blődül, elismerem: az azonban, amit Beagle a mondatokkal, szavakkal és jelzőkkel, az egész, csodálatosan, követhetetlenül és mégis ismerősen felépített szöveggel művel, az lélegzetelállító. Fogalmam sincs, mitől válik a Tamsin varázslattá, mert ráadásul még lassú is, dadogó is, kiszámítható is: tényleg fogalmam sincs, miért, de az az érzésem, hogy én meg könyvből és könyvről ennyit nem tanultam. És ehhez nem kellett más tennem, csak boldogan belemerülni, nyakig, fülig, fülcimpáig, fejem búbjáig, erősen kapaszkodni a szavakba és a vadállatok elemi ösztönösségével nyelni, falni, harapni, lélegezni, magamévá tenni a szöveget. Azóta többször is meg kellett vennem és továbbajándékoznom, valahogy képtelen vagyok csak úgy birtokolni és nem megosztani másokkal.

Hát ez az én legutóbbi 10/10-esem. Alig várom a következőt.

KISS OTTÓ

Kedves Nóra,
írtam néhány sort, remélem, használható lesz valamire…
Köszönettel: Kiss Ottó

Hogy mi foglalkoztat mostanában az irodalommal kapcsolatban? Bő évtizede gyakorlatilag ugyanaz: a hazai kortárs tendenciák. Viszonylag sok könyvet kapok vagy veszek – ha jut időm és energiám, többnyire ezeket olvasom, és ha még mindig marad valamennyi, írok is.
Úgy gondolom, alapvetően hagyománytisztelő, ugyanakkor kísérletező alkat vagyok.
Már a legelején próbáltam szokatlannak tűnő eszközökkel megírni azokat a témákat, amelyek hiányoztak a hazai „felnőtt-”, ill. gyerekirodalomból, vagy legalábbis nekem hiányoztak.(lásd Szövetek, Csillagszedő Márió). Akkor még nem látszott, hogy a gyerekirodalom ilyen ütemben zárkózik majd fel az európai trendek mellé – nemcsak tematikai sokszínűségben, minőségben is beéri.
Talán e sokszínűségnek és minőségnek is köszönhető, hogy a gyerekkönyvek esetében a mai napig megmaradt ez a kísérletező kedv (Liliputi trónkövetelők), a felnőtteknek szóló köteteknél viszont ma már kevesebb játékteret engedek magamnak (A másik ország).

HORVÁTH VIKTOR

Kedves Nóra!
Megtisztelő, hogy megkeresett, természetesen válaszolni fogok a kérdésekre. Ezekben a napokban összesűrűsödtek körülöttem az események, úgyhogy a türelmét kérem – hamarosan írok.
Üdvözli
hv

Most éppen két könyvet olvasok, az egyik egy tanulmány: Frédérik Barbier: A könyv története – ez egy regényhez szükséges, szóval kutatómunka féleség; a másik pedig egy mai szlovák regény: Pavel Vilikovsky: A gonosz önéletrajza. Ezt egy barátomtól, Deák Renátától kaptam, aki műfordító, magyar írókat fordít szlovákra, ő maga szlovák anyanyelvű, tehát tulajdonképpen szlovák, így ajánlotta ezt az írót. Én legszívesebben a régi szerzőket olvasom, mert ott már nincs az a veszély, hogy ha nem jó, akkor elpazaroltunk egy csomó időt, hiszen ami a régiektől fennmaradt, azt alaposan szelektálta az idő és a közönség meg az irodalomtudomány, így nagy az esélyünk rá, hogy olyan élményt kapunk, amelyben az ember létproblémái vibrálnak. Bár a gyenge dolgokból is lehet tanulni.

Szóval általában több régit olvasok, mint mait, és ha mait, akkor inkább távolabbiakat, oroszokat, amerikaiakat, franciákat, angolokat, németeket, olaszokat – érdekes, már gondolkodtam rajta, hogy miért van ez így, lehet, hogy így próbálok menekülni a saját életünk riasztó közelségétől – ami mai magyar vagy mai közép-európai, az túl közel van, túl ismerős, túl érzékenyen érint, túl nyomasztó? Talán ezek. Mindenesetre Vilikovskyt nem bántam meg. Most pár hónapig Pozsonyban lakom egy ösztöndíjjal, szlovák barátokat szereztem, rendezvényekre járok, kicsit belelátok az itteni irodalmi életbe, és szégyellni kezdtem magam. Ők sokat tudnak rólunk, ismerik a magyar szerzőket, olvassák a műveiket, mi pedig még neveket sem ismerünk, nemhogy a szövegeiket. Pedig jók, és egyre jobbak – felnőtt itt egy generáció, amely új módon, érdekes összefüggésekben látja a világot, a műveiket egyre több országban egyre több nyelven adják ki; és nyilván ez a helyzet a többi szomszédunkkal is. Illene ismernünk őket, hiszen egy hajóban utazunk, évszázadok óta összeköt bennünket a közös sors.

A fentiekből talán valamennyire a kérdésre is válaszolok – talán kirajzolódik pár szempont, amelyek az olvasmányaimat meghatározzák. Azért még összeszedem őket. Tehát kutatómunka, tanítás, barátok ajánlása, a hely, ahol éppen tartózkodom, annak a nemzetnek a kultúrája, amellyel éppen találkozom, ha megszerettem egy szerzőt, annak a szerzőnek más munkái is érdekelnek, illetve ha egy barátomnak megjelenik valamilyen, azt néha elolvasom. És van még egy nagyon fontos elem: a véletlen. Ha belépek egy boltba, és random belelapozok valamibe, ha meglátok egy piacon a zöldségek között egy könyvárust egy fontos kötettel, amit már salátává lapoztak, vagy ha a könyvtárban összefutok valakivel, és a kezembe ad valamit.
Igen, még tartozom az anekdotával, de szalonképes kortárs irodalmi történet most nem jut eszembe, márpedig Ön tanár, és a diákjai olvassák, amit közzétesz, márpedig őket nem traktálhatjuk disznóságokkal. Vagy lehet, hogy mégis kellene? Lehet, hogy jobb lenne nem letakarni az élet (az irodalom is az élet része) illetlen felét, a gyerekek úgyis tudják, hogy létezik, tehát ha hallgatunk, azzal csak a hitelességünket veszítjük el. A hagyományos irodalomoktatás amúgy is szörnyen képmutató, és szerintem részben ezért van válságban – a szerzők csak mint életszerűtlen példaképek szerepelnek, pedig emberek voltak: Balassi kereskedőket fosztott ki, és erőszakkal feleségül vette a saját unokatestvérét, hogy megszerezze a birtokát, Catullus verseinek nagy része a mai fogalmaink szerint pedofil, homoszexuális, illetve prostituáltakról szól, és így tovább. A diákokat ez érdekli, de nem az igények kiszolgálása miatt gondolom fontosnak a valóságos képet, hanem mert azon keresztül a művek is sokkal megközelíthetőbbek és érdekesebbek. Legalábbis a saját tanári tapasztalataim ezt mutatják.
De hát Önnek igaza van – bármilyen anekdota éppúgy jót tesz.

Végül pedig: minden elismerésem az Öné, tudom, hogy milyen nehéz és szép a munkája, én is voltam nevelőtanár, igaz hogy csak egy évig, és akkor is éjszakás voltam. Régen volt, azóta tanítottam gimnáziumokban és egyetemen is.
Megtisztelő, hogy megkeresett – ha nem teljesen használható, amit írtam, vagy jó lenne, ha kiegészíteném, tessék újból írni.

Szeretettel üdvözli:

hv