JÓNÁS TAMÁS
Ki tudja, hogy van ez a könyvekkel. Annyi van belőlük, mint a jó csajokból. De aztán kiderül róluk, hogy nem is annyira jók. Osztán van az anya-csaj, úgy sorsolódtunk, hogy nekünk az a Biblia. Az volt, van, lesz, máshogy nézünk rá, mint a romkocsmákban tetsződő leányokra. Bele meg végképp máshogyan. Szerelemről szó sem lehet. De azért van. Mióta neve van, komplexus. Úgy már oké, ha betegség, akkor oké. Nekem végül is a könyvekkel semmi bajom nem volt, a tőlük való megszabadulással igen. Eleinte égetni akartam őket. (Már a könyvekről beszélek, nem a nőkről.) De lebeszéltek róla, hogy annak, az égetésnek, milyen referenciái vannak már, ne legyek bolond. Tulajdonképpen leégettek. Aztán vízbe (rendben, nem tűzbe) dobáltam a legfontosabb könyveim (a Buddha tenyerént máig sajnálom, de lehet, hogy ez a sajnálat fontosabb, mint a Szlőrinci versek).
A Bikakolostort szégyen-élvezettel olvasgattam a könyvtárban, adult-könyv, azért kamaszként. Aztán ott volt a Ketten des Todes. (Roman einer Frau in tödlicher Angst.) (A ketten láncokat jelent. Végül is az is lánc, ha ketten vagyunk. Vagy börtön. Mézes börtön.) Szóval a megszabadulás a könyvektől. Erre vannak a könyvtárak. Ne nekünk kelljen otthon díszíteni velük a lakást, dicsekedni, miken vagyunk túl (többnyire inkább: miken akarunk túl lenni), hanem őrzik ők, legyen az ő felelősségük, mink szabadok akarunk lenni.
De a tudás nemesít vagy felszabadít, egy kutya, már nem emlékszem, mi a bölcsesség. De annyi biztos, hogy amit ki lehet olvasni egy könyvből, az sok. De nem ég el, ööö, nem elég. (Érdemes pl. hangosan olvasni, de ez más tészta.) A könyv lépcső felfelé, ez biztos, de a lépcső nem a szabadság, csak arra vezet (tegyük semlegessé, hogy a szabadság a lépcső képzete miatt a felfelével kapcsolódik, mert más gondolatrendszerben meg éppen a mélységgel van kapcsolatban, oldjuk fel így: ha befelé mélyülsz, magasulsz).
Most elmesélhetném a buddhai tutaj-sztorit, el is mesélem, szüzsé, angard: ne vidd magaddal a tutajt, ha már átkeltél vele a folyón, mert akkor hülye vagy, vagy az maradsz.
A Bikakolostort szégyen-élvezettel olvasgattam a könyvtárban, adult-könyv, azért kamaszként. Aztán ott volt a Ketten des Todes. (Roman einer Frau in tödlicher Angst.) (A ketten láncokat jelent. Végül is az is lánc, ha ketten vagyunk. Vagy börtön. Mézes börtön.) Szóval a megszabadulás a könyvektől. Erre vannak a könyvtárak. Ne nekünk kelljen otthon díszíteni velük a lakást, dicsekedni, miken vagyunk túl (többnyire inkább: miken akarunk túl lenni), hanem őrzik ők, legyen az ő felelősségük, mink szabadok akarunk lenni.
De a tudás nemesít vagy felszabadít, egy kutya, már nem emlékszem, mi a bölcsesség. De annyi biztos, hogy amit ki lehet olvasni egy könyvből, az sok. De nem ég el, ööö, nem elég. (Érdemes pl. hangosan olvasni, de ez más tészta.) A könyv lépcső felfelé, ez biztos, de a lépcső nem a szabadság, csak arra vezet (tegyük semlegessé, hogy a szabadság a lépcső képzete miatt a felfelével kapcsolódik, mert más gondolatrendszerben meg éppen a mélységgel van kapcsolatban, oldjuk fel így: ha befelé mélyülsz, magasulsz).
Most elmesélhetném a buddhai tutaj-sztorit, el is mesélem, szüzsé, angard: ne vidd magaddal a tutajt, ha már átkeltél vele a folyón, mert akkor hülye vagy, vagy az maradsz.
De akkor mi van a könyveken túl? A szavak. Nem, azok már kezdetben is voltak. Egy. Az ige. (Folyton ennél a kötözött, szentesített hit-irodalmi válogatásnál kötök ki.) Talán a hang még előbb volt, mint a szó. Tegyük fel, artikulált. Hangoskönyvek. Oké, a saját csapdámba sétáltam bele. Vissza az egész. Mert van ám kijárat, ahova ki szeretnék lyukadni. Van fonalam, Ariadné, ugye? Ugye? Na, ennyit a könyvekről, nőkről: nem válaszolnak. Na, megszabadulni. Tudom, hogy nem ez a trendi. Mert sokkal több iskolás van, mint mester. Az iskolában olvasni kell, a mesternél azért már nem illik. Ott molozsmázni kell. Vagy zsolozsma? Vagy medita? Vagy kántálni? Rózsafüzér vagy mantra? (Remélem, egyre kevesebben tudnak követni. (Van ez a jogos paranoiám.))
De igazságtalan lennék, ha nem ismerném be, hogy ment elébbre a világom a könyvek által. De még igazságtalanabb lennék, ha elhallgatnám, hogy meg is állt volna egy adott ponton, mert vannak könyvekből is kerítések, nem csak szalonnából. Szalonnából nem lesz kolbász. És akkor még egy de: de vannak a szívemnek csücskei. Azokban vannak olykor könyvek. De csak titokban. El sem árulom, hogy mi a címük. Mert minden könyv, minden szerelem, minden filozófia, minden vallás, minden isten csupán értelmezés. Egy a lehetséges sok közül. Egyik sem véletlen. És nekem ez a legfontosabb tudásom. A véletlen. Legyenek a könyvek is véletlenek. Nekem semmi szükségem kerettantervre.
De igazságtalan lennék, ha nem ismerném be, hogy ment elébbre a világom a könyvek által. De még igazságtalanabb lennék, ha elhallgatnám, hogy meg is állt volna egy adott ponton, mert vannak könyvekből is kerítések, nem csak szalonnából. Szalonnából nem lesz kolbász. És akkor még egy de: de vannak a szívemnek csücskei. Azokban vannak olykor könyvek. De csak titokban. El sem árulom, hogy mi a címük. Mert minden könyv, minden szerelem, minden filozófia, minden vallás, minden isten csupán értelmezés. Egy a lehetséges sok közül. Egyik sem véletlen. És nekem ez a legfontosabb tudásom. A véletlen. Legyenek a könyvek is véletlenek. Nekem semmi szükségem kerettantervre.
SOPOTNIK ZOLTÁN
Kedves Nóra,
köszönöm megtisztelő felkérését, nagyon szívesen írok, csak időt kérek, nem leszek itthon
most egy hétig, de azért próbálok mihamarabb válaszolni. Szerintem a profi újságíróksemmivel nem tesznek fel jobb kérdéseket, mint adott esetben egy nevelőtanár :-), sőt.
barátsággal,
Zoli
köszönöm megtisztelő felkérését, nagyon szívesen írok, csak időt kérek, nem leszek itthon
most egy hétig, de azért próbálok mihamarabb válaszolni. Szerintem a profi újságíróksemmivel nem tesznek fel jobb kérdéseket, mint adott esetben egy nevelőtanár :-), sőt.
barátsággal,
Zoli
Az olvasás terápia, akár az írás, bevisz az erdőbe, leszaggatja rólad a kis kabátkádat, morcos öltönyödet, legalábbis én azt a könyvet, cikket, dalszöveget szeretem, ami leszaggatja. Aminek tétje van, nem csak úgy oda vannak téve a mondatok. Mert azért sokszor csak úgy oda vannak pakolva, ki tudja mért. Mostanában Bólya Pétert olvasok, sok Bólyát, mert jó tesz az idegrendszeremnek, vagy, mert sokan lenézik, ha egyáltalán emlékszik rá valaki. Pedig. Pont. Vagy nem is, az a helyzet, hogy sok szépírót elküldenék hozzá különböző kurzusokra, ha élne. Kevés ember tudta olyan pontosan, tonnányi iróniával bírálni saját szakmáját, mint ő. Azért is félnek tőle, azért taszigálták ki a margóra, mert mostanában alap a langyos víz, a kényelmes semmit mondás: Dunát, Óperenciás tengert lehet rekeszteni vele. Az olvasás terápia, fel lehet vágni vele a hatalom, a politika ütőerét, vagy egyszerűen csak megkarcolni, hogy „haver, figyelj oda, hogy mit csinálsz!” Az olvasás tömény metafizika. Akár Sziveri János költészete.
Őt sem igazán szerették. Én meg azokért vagyok oda, gondolom alkati defektus. Lehetne valami vírus neve is. Mosolygós irodalmi vírus, ami megeszi a közhelyeket például, meg az öncélú műveltségi-élmény mutatványokat, amelyekkel fűszerezve vannak irodalmi lapok, felolvasó estek etc.
Olvasáskor az őszinteségre megyek, elkapom, és megy is az „erőszak”, hogy legyen az enyém. Megérzi az elmém a hazugságot, mert hazugnak lenni a legkönnyebb. Olyan történetet akarok, aminek van tétje, olvasom, és érzem, hogy van, tőlem függetlenül is. Ha mondjuk, alkoholista főhős van, menjek el a sarki kocsmába utána, és két napig csak igyak, igyam bele magam a székekbe, asztalokba, fakó terítőkbe. Ájulásig. És így tovább.
Már nagyon régen meséket szeretek olvasni a legjobban. Mesés prózákat, ahol a fantázia irányít, és nem szükséges megmagyarázni, hogyan ehet almát egy szék. Ehet. Aki nem tudja elfogadni csak úgy, ne olvasson, minek.
Őt sem igazán szerették. Én meg azokért vagyok oda, gondolom alkati defektus. Lehetne valami vírus neve is. Mosolygós irodalmi vírus, ami megeszi a közhelyeket például, meg az öncélú műveltségi-élmény mutatványokat, amelyekkel fűszerezve vannak irodalmi lapok, felolvasó estek etc.
Olvasáskor az őszinteségre megyek, elkapom, és megy is az „erőszak”, hogy legyen az enyém. Megérzi az elmém a hazugságot, mert hazugnak lenni a legkönnyebb. Olyan történetet akarok, aminek van tétje, olvasom, és érzem, hogy van, tőlem függetlenül is. Ha mondjuk, alkoholista főhős van, menjek el a sarki kocsmába utána, és két napig csak igyak, igyam bele magam a székekbe, asztalokba, fakó terítőkbe. Ájulásig. És így tovább.
Már nagyon régen meséket szeretek olvasni a legjobban. Mesés prózákat, ahol a fantázia irányít, és nem szükséges megmagyarázni, hogyan ehet almát egy szék. Ehet. Aki nem tudja elfogadni csak úgy, ne olvasson, minek.
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY
Kedves Nóra!
Ezt sikerítettem, még több is lett, mint amennyit kért, de ez
abbahagyhatatlan, még hosszan tudnék írni olvasásról, ahogy, gondolom,
sokan így lehetnek ezzel….
Ha sok, dobjon ki belőle. Felhatalmazom.
Ezt sikerítettem, még több is lett, mint amennyit kért, de ez
abbahagyhatatlan, még hosszan tudnék írni olvasásról, ahogy, gondolom,
sokan így lehetnek ezzel….
Ha sok, dobjon ki belőle. Felhatalmazom.
Olvasó író – olvasó találkozó
Olvasós családba születtem. Apám sok könyvet olvasott egyszerre, krimit, sci-fit, történelmi szakmunkát, irodalmat, kéziratot, mindent. Anyám mindig csak egy könyvet olvasott, odafigyelve, alaposan. Egész életében három könyvet hagyott félbe. Kényszer volt ez? Rosszul érezte magát, ha nem fejezte be, amit elkezdett? Vagy reménykedett? Az utolsó fejezetig, az utolsó lapig, az utolsó mondatig, a legutolsó betűig bízott a szerzőben, a műben, az égben, a sorsban? Nem tudom.
Én is sok könyvet olvasok egyszerre. A Don Quijote Benyhe-féle új fordítását. Hol a második kötet közepét, mert az van a fejemnél, az ágy mellett, hol meg az első kötet végét, mert az meg ott fekszik nyitva a másik szobában, a kanapé melletti asztalon. Bármerre vet a sors a lakásban, a búsképű mindenütt kéznél van. Olvasom Danilo Kiš könyvét, a Borisz Davidovics síremlékét, Ibn Battúta zarándok-útleírását, Susan Sontag Nápoly-regényét, A vulkán szerelmesét. Újra és újra előkeveredik Thornton Wilder Caesarja, most épp megint itt láttam valahol. Antoni Libera Madame-ját három éjjel befaltam, de még mindig itt van körülöttem. Krzysztof Varga Műmárvány síremlékével kínlódok, de még nem adtam fel,Javier Marías halvány ibolyaszín novelláskötete lenyűgözően unalmas, most még kitartok, de előbb-utóbb mégis feladom majd. Van itt egy Cormac McCarthy is, szerintem tökmindegy, melyik, és az is, hogy épp hol tartok. Aztán Golding Piramisa, Milosz Családias Európája, három Olga Tokarczuk, két Pamuk, Gion Nándor is mindig magától kerül elő, most éppen a bivalyos. Egy idei vastag Bartók-regény: még nem mertem belevágni.
Egy friss. Alexandru Ivasiuc. Két hete azt sem tudtam, hogy létezik. A madarak. Páskándi Anikó ajánlotta a napokban. Páskándi Géza apám legközelebbi barátai közül az egyik olyan volt, akivel kölyökkoromtól jóban voltam. Amúgy inkább kerültem apám színész meg képzőművész meg író cimboráit. Olykor apámat is. Gézát nagyon szerettem. Írom, tehát cáfolom is, amit írok, hogy nem hiszek az ilyesmiben: a születésnapja utáni nap lett a halála napja, az én születésnapom. Ezt a könyvét, amit a napokban vettem elő, Metz Katalin „adta nekem”. Kati igazi erdélyi nagyasszony volt (ha van ilyen, de van, mert itt van a fejemben), kolozsvári dáma, orvosgyerek, három-négy nyelven beszélt anyanyelvi szinten. Válogatós volt, szerette a kifogástalan süteményt, a száraz bort és az édes pezsgőt. Szerette a férfiakat is, abban egyenesen finnyás volt: a súlyos, őrült, nagy tehetségű férfiakat szerette. Diplomata volt, mégis otrombaságig nyers. Premierek, bálok, fogadások, Európa nagy operaházai, Salzburg, malomkerék nagyságú kalapok, bundák: ez volt az élete. A háttérben meg, az áttelepülése után, szinte nyomor. Falatnyi, sötét lakás Pesten, a VII. kerületben, a Rózsa utcában, egy olyan vedlett kis bérházban, ami már a Pál utcai fiúk idején is kopott lehetett. Két éve halt meg, másnap a Bukarestből áttelepült román barátnőjével intéztük a kórházban a temetését, én voltam a sofőr, elvittük a bőröndjében a holmijait a lakásába, a barátnőnél voltak a kulcsok, én meg elemeltem egy könyvet a mütyürökkel, fotókkal teli könyvespolcról, arra gondolva, hogy Kati is egyetért vele. Géza Begyűjtött vallomásaim című posztumusz kötete volt. Eddig nem olvastam, a napokban lapoztam bele. Jól indul. 1957-ben járunk, a vallatótisztje azt hajtogatja, miközben faggatja, hogy „Kár tagadni. Úgyis mindent tudunk.” Géza negyven évvel később így kommentál: „Micsoda blöff! A legtöbb dolgot magamról én sem tudtam.” Öt sorral lejjebb meg: „Nincs meglepőbb számunkra, mint saját őszinte vallomásunk.”
Ivasiucnak egy másik regényére is kíváncsi volnék. A címe: Racul. Rák. A szerző 1933-ban született, abban az évben, amikor Páskándi. 1956. november 4-én tartóztatták le, ült vagy öt évet Szamosújváron és másutt, szabadulása után a bukaresti amerikai nagykövetségen dolgozott, ezért sokan a Securitate ügynökének gondolták, később tanított Amerikában. Negyvennégy éves volt, amikor ’77. március 4-én szörnyethalt a bukaresti földrengésben. A regényről csak annyit tudok, hogy disztópia egy képzeletbeli dél-amerikai diktatúráról. (Magyarul: A hatalom árnyékában.) Érdekes lehet, hiszen a szerző a pásztorfiúból lett Conducator Romániájában írta, akkoriban, amikor az ’Elvtárs’ és az ’Elvtársnő’ már a hatalom csúcsára ért, amikor a ’Kárpátok Géniusza’ (aki tudatosan tanult Hitlertől) a washingtoni Fehér Házban mondott pohárköszöntőjében Jimmy Carter elnöknek a több mint kétezer éves román nép olthatatlan szabadságszeretetéről szónokolt.
Mostanában valamiért (tudom is, hogy miért, de az nem tartozik ide) érdekel a téma: a diktatúra, a diktátor. Túl vagyok Huszár Tibor remek Kádár könyvein, Gyurkóén még nem, túl Kästner gyönge Diktátoriskoláján, Rayfield egzotikus, hihetetlen Sztálinján megAsturias Elnök úrján, Vargas Llosa Trujillo-könyvén, García Marquez Pátriárkáján meg más egyebeken, de itt várakozik Nagy Iván Rettenetes Ivánja (Féja Gézának dedikálva 1942 június 20-án), Friedrich Sieburg meg Levandovszkij Robespierre-je, TarleNapoleonja, Konrad Heiden kétkötetes Hitlere (melyet 1937-ben Csehszlovákiában, Pozsonyban adtak ki) vagy épp M.G. Sarfattitól Mussolini élete (Kosztolányi fordításában).
Jó téma a diktátor. Regényes, vagyis mocskos. Franco, Hitler, Sztálin. Az őrült tisztviselő, az őrült fantaszta meg a hidegen számító őrült. Mind más, és mind egyforma. Végül mind gyilkos. És mind büszke. Enver Hodzsa mit mond? „Ha kell, füvet rágcsálunk, de nem engedünk a szabadságból.” Ceausescu: „Nixonnak jachtja van. Titónak jachtja van. Minden elnöknek jachtja van. Nekem is kell egy jacht.” És Elena, a Conducator felesége ki is szemeli a megfelelő vízi járművet. Állítólag a görög multimilliomos, Aristotele Onassis hajóját szemelte ki. És nem a delfinmozaikos fedélzeti úszómedence mozdította meg Drakuláné fantáziáját, hanem az érzékien finom tapintásúnak mondott bálnafitymabőr bevonatú bárszékek. A mi Kádárunk kiábrándítóan fantáziátlan: „Elvtársak – mondja –, minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves.” Alejo Carpentier diktátor-könyvében azért nem hívják össze a parlamentet, mert azt háborús helyzetben az alkotmány megengedi. A könyvben a főnök, az Első Tisztségviselő így érvel: „A kurva életbe is… punktum! Háborúban állunk Magyarországgal.” „Ez a háború Magyarországgal nagyszerű koktélnak ígérkezett, cumbia és csárdás, conga és friss, kreol szerenád és Liszt-rapszódia keverékének, mindezt elnyomta egy elbűvölő hang: a szoprán énekesnőé, aki Verne Gyula Várkastély a Kárpátokban című regényében jelent meg a tükrökben…”
Ezek szerint Carpentier még olvasott Vernét. Apám is, én is. A lányaim, akik még olvastakCoopert meg Karl Mayt meg Dumas-t meg Kiplinget meg Wodehouse-t meg Raymond Chandlert és Christie-t és Jókait meg Fekete Istvánt, ők már nem olvastak Vernét. Én viszont elolvastam az első három Harry Pottert. Én adtam a lányaim kezébe Giont megLázár Ervint meg Csukást, ők meg nekem Harry Pottert vagy Lawrence Block krimijeit (utóbbi nekem nem jön be).
Dosztig diktátorok. Ez is olvasás. Meg az is, amikor a kisebbik lányom toilette mellett felejtett (direkte ott tárolt?) Ferran Adria séf-kódexét, az Egy nap az elBullibant kóstolgatom. Én sem értem, hogy történhetett (hogy nem derült erre fény még időben?), de tény, hogy a feleségem mostanság olvasta el (először!) a Tom Sawyer kalandjait, majd utána rögvest a Huck Finnt. Az is olvasás, ha rákérdezek: „Mit rötyögsz már megint? Hol tartasz?” Meg az is, amikor direkt arra sompolyogva felveszem a nyitva leborított könyvet, és gyorsan átfutok két-három oldalt. Irigylem őt. Mit láthat, mi mindent érthet meg így felnőtt fejjel, ami előlem örökre elzárva marad. Mert úgy, mintha most olvasnám először, sosem fogom tudni olvasni. Az is olvasás, ha a Deák-tér helyett az Astoriánál emelem fel a fejem. Az is, ha rágcsálom, ha bele-belekapok, kóstolgatom. Az is, ha le sem teszem, míg vége nincs. És az is, ha azért olvasom vágtában, mert abbahagyhatatlan, mégis sajnálom rá az időt.
Most abbahagyom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése