HÁY JÁNOS
Megkeresésemre gyorsan választ kaptam…
Szívesen,
Nóra.
J.
Nóra.
J.
Kosztolányi szerint a magyar írók olvasó írók. Én meg azt gondolom, hogy ki olvas, ki meg nem. Jókai például csak egy francia ismeretterjesztő folyóiratot forgatott. Miért is olvasta volna nálánál kisebb fantáziával rendelkező írók műveit, írta róla a kiadója, Révai Mór.Szabó Magda általában verset olvasott, prózát kevésbé. Versben viszont mindenevő volt, a lényeg, hogy dallamos legyen. Azt mondta, ezen gyakorolja a nyelvi ritmust, aminek aztán a prózaírásban nagy hasznát veszi. Kosztolányit kicsit kifacsarva azt kell mondani, hogy az író kénytelen olvasni. Spiró Fogsága, Darvasi vagy Márton László történelmi regényei nem születhettek volna meg némi előtanulmányok nélkül. Olvasunk, sajnos sokszor csak olyanokat, amire szükségünk van az íráshoz.
A mostani regényem főhőse fizikus, s valamiképpen a regény épít a kvantumfizika felfedezéseire, ezért aztán ilyen tárgyú könyveket olvasok, pl. Hawkingot, Heisenberg ésEinstein írásait. Ugyanakkor fontos a szövegben a szabadság és a szabad akarat kérdése. Emiatt forog a kezemben az általam nem kedvelt filozófus Hegel és olyanok is, akiket szeretek, pl. Schopenhauer.
A legtöbb író, köztük én sem tudok már naiv szemmel olvasni. Önkéntelen belekukkantok a technikába, s akarva, akaratlan szakmai szemmel nézem a műveket. Ha valamiben tolakodónak látom a technikát, az ötletet, leteszem. Nem érdekel az írók ügyessége, csak az, mennyire tudnak a létről, az emberi sorsról beszélni.
Régen majdnem minden kortárs magyar könyvet elolvastam vagy legalább átfutottam. Szerkesztő voltam, ez afféle munkaköri kötelesség volt. Ma már alább hagyott az igyekezet. Sokakat olvasok még mindig, hosszú lenne a sor.
Talán két méltatlanul kevés figyelmet kapott szerzőt említenék: Marno Jánosversesköteteit, Barnás Ferenc regényeit soha nem hagyom ki, s persze belekukkantok a pálya elején lévő alkotók munkáiba, közülük az utóbbi évek legnagyobb örömét Szvoren Edina novellái hozták (kötetének címe: Pertu).
Talán két méltatlanul kevés figyelmet kapott szerzőt említenék: Marno Jánosversesköteteit, Barnás Ferenc regényeit soha nem hagyom ki, s persze belekukkantok a pálya elején lévő alkotók munkáiba, közülük az utóbbi évek legnagyobb örömét Szvoren Edina novellái hozták (kötetének címe: Pertu).
SZÉCSI NOÉMI
Kedves Nóra!
Közben ezt írtam, remélem, megfelel a tartalom és a terjedelem is. (…) Ha esetleg még fotó, vagy egyéb kell, szívesen küldök.
„Én ezt a fotót választottam” – és elküldtem az életrajzba betett képet.
Igen, ez én vagyok :)
Közben ezt írtam, remélem, megfelel a tartalom és a terjedelem is. (…) Ha esetleg még fotó, vagy egyéb kell, szívesen küldök.
„Én ezt a fotót választottam” – és elküldtem az életrajzba betett képet.
Igen, ez én vagyok :)
Szecsi.moly
Én is könyvmoly voltam egykor, és mivel már nem vagyok, irigylek minden szabad és független könyvmolyt.
Nem az olvasással hagytam fel, csak az utóbbi évtized folyamán kevesebbet repültem együtt a molyokkal, és többet gondolkodtam azon, mi is az, ami őket odavonzza. Nem is kizárólag azért, mert magam is írni kezdtem, hanem, főleg, mert egyenesen a molycsapda-készítők bandájába álltam.
Például könyvkiadóknak dolgozom.
Munkám részeként gyakran olvasok idegen nyelvű könyveket vagy magyar szerzőktől származó kéziratokat, véleményezem őket, hogy kiadásra érdemesek vagy sem. De még mindig nem tudom, mire repülnek a molyok: többször is megesett, hogy az általam reménytelennek, érdektelennek, vagy egyenesen rossznak tartott könyv vagy kézirat magas példányszámot és busás hasznot hozott a kiadónak.
Ha jól emlékszem, még egyszer sem jutott el a megjelenésig olyan könyv, ami kifejezetten tetszett nekem… Mert hiszen ki a fenét érdekel, hogy mi tetszik nekem? Azokat a kérdéseket kell megválaszolnom, hogy a könyv melyik olvasótábornak szól, emlékeztet-e valamelyik híres bestsellerre, műfajának szépen kimunkált vagy hanyagul összedobált darabja-e, és így tovább.
Aztán tanítok. „Kreatív írást”.
Írói pályára aspiráló vagy csak pusztán írogató emberek készülő kéziratai kerülnek a kezembe, de nem azért, hogy elszórakoztassanak vagy elgondolkodtassanak. Miközben olvasom őket, vagy arra gondolok, hogy ez így rendben, de azt a mondatot vagy szót ki kell húzni, az egész bekezdést átírni… vagy pedig arra, hogy itt aztán nem állnak össze a mondatok, és a dolog akkor sem fog menni, ha a kedves illető fejre áll. De nem nekem kell írástól eltanácsolni embereket, a könyvkiadás farkastörvényei megteszik ezt helyettem.
És persze írok is.
Így minden egészen más. A témáimat magam választom, de ezzel mégiscsak behatárolom és célirányossá teszem az olvasmányaimat. Most már évek óta kizárólag a 19. század történelmét és életmódját tárgyaló könyveket olvasok, altémákba tett kisebb-nagyobb kitérőkkel. Minden könyvet azért veszek a kezembe, hogy tartalmát későbbi felhasználásra desztilláljam.
Például független könyvmolyként, idegenkedtem Kosztolányi Édes Annájától, íróként újraolvasva viszont csodálom tökéletes szerkezetét és nyelvezetének művészi funkcionalitását. Most már tudom, hogy azok a szöveghelyek, ahol összeszorult a torkom Anna megaláztatásainak olvastán, arra szolgálnak, hogy a feszültségkeltés dinamikáját kihasználva (egyre rövidülő nyugalmi állapotok az egyre nehezebben feloldható krízisek között) készítsék elő a csúcspontot, Anna gyilkosságát. Újra meg újra beleolvasok, hogy ragadjon rám valami abból az érzékletes szóhasználatból, amellyel Kosztolányi ír.
Ezzel szemben Jókai, aki iránt gyermekkorom óta forró szimpátiát éreztem, szörnyű atrocitásokra képes a szerkezet arányai és a szövegtakarékosság tekintetében. Az öregkori művei olvastán kicsit úgy érzi az ember, mintha az évről-évre elkészülő Woody Allen-filmeket nézné. Azért én mégis megnézek minden új Woody Allen-filmet. Ahogy az öregkori Jókaikat is elolvasom nagy szeretettel, de nem érzem úgy, hogy mesterfogásokat tanulok belőlük. Pedig ezt várom el újabban az irodalmi művektől.
Hát a velünk élő irodalom? A pályatársak?
Akad olyan sikeres és tehetséges írónő, aki kifejezetten undok természet. Egy idősödő írót csajozni láttam szánalmas erőlködéssel, egy másikat részegen fetrengeni. És persze van olyan, akit annak ellenére találok rendkívül rokonszenvesnek, hogy nem különösebben ír jól. Ha egy ismerős könyvét olvasom, az ő hangján hallom a fejemben a mondatokat, egyes részeknél elgondolkodom: ezt honnan is veszi? Azon veszem észre magam, hogy a szövegről hozott ítéletemet komolyan befolyásolja az író iránt érzett rokonszenvem vagy ellenszenvem. Ezért jobban szeretek olyan halott vagy más országokban alkotó íróktól olvasni, akikkel még soha nem futottam össze valami felolvasóesten vagy írótáborban. Az író nekem legyen távoli.
Szóval… kedves könyvmolyok, addig röpüljetek szabadon, amíg csak lehet. Talán egyszer én is visszaszállok közétek.
Szóval… kedves könyvmolyok, addig röpüljetek szabadon, amíg csak lehet. Talán egyszer én is visszaszállok közétek.
PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Elnézést a késedelemért,
minden jókat,
ha még kell hozzá pár sor, akkor csak szóljon
minden jókat,
ha még kell hozzá pár sor, akkor csak szóljon
és kértem még pár sort…
rendben,
most írom
most írom
Rendben, mostantól várom…
Most már biztos, hogy ő fog nyerni. Mármint a könyvtáram. Szeptember végén költöztem, s a kidobozolás alkalmából megint alkalmam volt kézbe venni jó néhány olyan könyvet, amelyről már meg is feledkeztem. De az ismerősöket és már olvasottakat is. Egyenként. Mintegy megmérve a súlyukat, külsőt, belsőt egyaránt. És látni, hogy megint roskadoznak minden jóval a polcok: magyar- és világirodalom, történelem és filozófia, és minden más csemege, amit besorolni se nagyon lehet.
Egy ideig minden könyvet úgy vesz az ember, hogy biztosan elolvassa. Van rá 50, 40, 30 vagy 20 éve. Aztán újabbak és újabbak érkeznek, és hiába a szigorú zárlat, a fogadkozás, mert mindig akad egy-kettő, amelyiknek be kell kerülnie. És így nő, egyre csak nő a könyvekbe zárt idő, egyre rémültebben veszem észre, hogy már több esztendőt préseltem beléjük, mint amennyit olvasással valaha eltölthetnék. Hiába mennék már holnap nyugdíjba. Hiába költöznék ki velük egy lakatlan szigetre, ahol semmi más nem vonná el a figyelmemet. Még próbálom tartani a lépést, de napról napra látom, hogy győzni fog. Már másfél életnyi idő fekszik, szorong bennük. De lesz ebből kettő is. És én nem nagyon hiszek a reinkarnációban. Nem hiszem, hogy azzal a maró érzéssel születek majd újjá, hogy nem olvastam még A tulajdonságok nélküli embert.
Hol van már Fária abbé, aki azt tanácsolja Edmond Dantesnek egy börtöncella sötétjében, hogy minden, amit tudni érdemes, az elfér pár száz könyvben? Csak azokat kell türelmesen újra és újra olvasni. De vajon melyik százban? Kár, hogy Dumas nem mellékelt egy listát a Monte Cristóhoz. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, hol tartok most ehhez képest.
Én már átléptem az ezret is, rohamosan közeleg a kétezer. És egyre nagyobb lelkiismeret furdalással rendezgetem őket, mert már tudom, néhányukról le kell mondanom. A nem olvasott könyv pedig átmenet egy randevú ígérete és a porfogó unalom között. Talán majd az unokáim. Akik talán majd különféle kütyükbe rejtik majd el az időt.
És úgy hagyom hátra a könyvtáramat, mint az olvasás élő, lüktető mauzóleumát. És benne az én időmet. A személyeset és a személytelent.
A végest és a halhatatlant egyszerre.
Egy ideig minden könyvet úgy vesz az ember, hogy biztosan elolvassa. Van rá 50, 40, 30 vagy 20 éve. Aztán újabbak és újabbak érkeznek, és hiába a szigorú zárlat, a fogadkozás, mert mindig akad egy-kettő, amelyiknek be kell kerülnie. És így nő, egyre csak nő a könyvekbe zárt idő, egyre rémültebben veszem észre, hogy már több esztendőt préseltem beléjük, mint amennyit olvasással valaha eltölthetnék. Hiába mennék már holnap nyugdíjba. Hiába költöznék ki velük egy lakatlan szigetre, ahol semmi más nem vonná el a figyelmemet. Még próbálom tartani a lépést, de napról napra látom, hogy győzni fog. Már másfél életnyi idő fekszik, szorong bennük. De lesz ebből kettő is. És én nem nagyon hiszek a reinkarnációban. Nem hiszem, hogy azzal a maró érzéssel születek majd újjá, hogy nem olvastam még A tulajdonságok nélküli embert.
Hol van már Fária abbé, aki azt tanácsolja Edmond Dantesnek egy börtöncella sötétjében, hogy minden, amit tudni érdemes, az elfér pár száz könyvben? Csak azokat kell türelmesen újra és újra olvasni. De vajon melyik százban? Kár, hogy Dumas nem mellékelt egy listát a Monte Cristóhoz. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, hol tartok most ehhez képest.
Én már átléptem az ezret is, rohamosan közeleg a kétezer. És egyre nagyobb lelkiismeret furdalással rendezgetem őket, mert már tudom, néhányukról le kell mondanom. A nem olvasott könyv pedig átmenet egy randevú ígérete és a porfogó unalom között. Talán majd az unokáim. Akik talán majd különféle kütyükbe rejtik majd el az időt.
És úgy hagyom hátra a könyvtáramat, mint az olvasás élő, lüktető mauzóleumát. És benne az én időmet. A személyeset és a személytelent.
A végest és a halhatatlant egyszerre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése