BÍRÓ KRISZTA
Kedves Nóra,
íme, erre jutottam. Így jó lesz-e?
íme, erre jutottam. Így jó lesz-e?
"Az irodalomról nemigen tudhatok mit mondani, hiszen nem vagyok irodalomtörténész. Azt örömmel látom, tapasztalom, hogy gazdag a kortárs magyar irodalom, ehhez elég csak mondjuk a könyvhetek kínálatát számba venni, vagy a könyvfesztiválokét.
Amikor hat éves koromban először végigolvastam egy egész könyvet egyedül, rájöttem, ennél jobb a világon nincs. Hiszen így soha nem fogok unatkozni. Olyan történetekbe élhetem bele magam, amelyek a valóságban nem fordulhatnak elő.
A hetvenes években létezett egy nagyszerű sorozata a Móra Könyvkiadónak: „Már tudok olvasni”. Hatalmas betűkkel nyomtatták, illusztrációk is voltak benne. Ennek a sorozatnak a darabja az a bizonyos első teljes könyv, a címét sajnos elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy egy kislányról szól, aki elvész a játszótéren, és különös, mesebeli világba téved. Talán ennek az élménynek tudható be, hogy azóta is a mágikus történetek vonzanak leginkább, Bulgakov, Márquez, Jeanette Winterson, Dacia Maraini, és ez a lista hosszan folytatható. A történelem szintén nagy kedvencem, Brigitte Hamann vagy Jadwiga Dackiewicz e tárgyú munkáit többször előveszem. És verset olvasni muszáj, muszáj, legyen kortárs vagy régi, de azt „tömbben” szoktam, ha jutok némi nyugalomhoz. A sokféléből, amit a kortárs magyar prózából legutóbb olvastam, nekem nagyon fontos Szilasi László: Szentek hárfája című letehetetlen regénye.
Könyvet sokféleképpen választok: belelapozok a boltban, és elragad, vagy hallok-olvasok róla, és felkelti a figyelmemet, esetleg barátok ajánlják. Szóval, ahogyan bárki más. Legutóbb a Svájcban élő, a néhai Jugoszláviából kisgyerekként oda emigrált Melinda Nadj Abonji: Galambok röppenek föl című regényét olvastam, nagy élvezettel.
Nem múlhat úgy el nap, hogy ne vegyek a kezembe könyvet. Olvasok buszon, metrón, villamoson, még gyalogosan is. Nem szoktam nekimenni semminek. Olvasok a postán, sorban állás közben, de bárhol, ahol várakoznom kell. Mert szeretek olvasni, egyéb oka nincsen." bírókriszta
Amikor hat éves koromban először végigolvastam egy egész könyvet egyedül, rájöttem, ennél jobb a világon nincs. Hiszen így soha nem fogok unatkozni. Olyan történetekbe élhetem bele magam, amelyek a valóságban nem fordulhatnak elő.
A hetvenes években létezett egy nagyszerű sorozata a Móra Könyvkiadónak: „Már tudok olvasni”. Hatalmas betűkkel nyomtatták, illusztrációk is voltak benne. Ennek a sorozatnak a darabja az a bizonyos első teljes könyv, a címét sajnos elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy egy kislányról szól, aki elvész a játszótéren, és különös, mesebeli világba téved. Talán ennek az élménynek tudható be, hogy azóta is a mágikus történetek vonzanak leginkább, Bulgakov, Márquez, Jeanette Winterson, Dacia Maraini, és ez a lista hosszan folytatható. A történelem szintén nagy kedvencem, Brigitte Hamann vagy Jadwiga Dackiewicz e tárgyú munkáit többször előveszem. És verset olvasni muszáj, muszáj, legyen kortárs vagy régi, de azt „tömbben” szoktam, ha jutok némi nyugalomhoz. A sokféléből, amit a kortárs magyar prózából legutóbb olvastam, nekem nagyon fontos Szilasi László: Szentek hárfája című letehetetlen regénye.
Könyvet sokféleképpen választok: belelapozok a boltban, és elragad, vagy hallok-olvasok róla, és felkelti a figyelmemet, esetleg barátok ajánlják. Szóval, ahogyan bárki más. Legutóbb a Svájcban élő, a néhai Jugoszláviából kisgyerekként oda emigrált Melinda Nadj Abonji: Galambok röppenek föl című regényét olvastam, nagy élvezettel.
Nem múlhat úgy el nap, hogy ne vegyek a kezembe könyvet. Olvasok buszon, metrón, villamoson, még gyalogosan is. Nem szoktam nekimenni semminek. Olvasok a postán, sorban állás közben, de bárhol, ahol várakoznom kell. Mert szeretek olvasni, egyéb oka nincsen." bírókriszta
LÁNGH JÚLIA …akinek az első levélben rosszul küldtem el a moly.hu linket. :)
Kedves Nóra, megtisztelt a kérésével, fogok valamit küldeni, ha befejezem azt a recenziót, amit éppen írok. És kifejezetten szívesen írok „hobbiból” és a maguk örömére szerkesztett lapnak, a profinak mondott újságírók néhány ritka kivételtől eltekintve ugyanazokat, a nagy közhelyeket kérdezik… Meg akartam nézni az amoly.hu-t, de nem sikerült, a google folyton csak zamoly.hu-ra javította magától, nem értem, miért. Pedig kíváncsi vagyok rá. Nem baj, akkor is küldök valamit, néhány nap múlva. És üdvözlöm a lelkes olvasóközönséget addig is.
Barátsággal
Barátsággal
SZERETNI VALÓ AFRIKA
Ha az ember ír, akkor nem olvas – mondta nekem egyszer régen egy komoly íróember, de nem tetszett a mondata. Nem is igaz, vagy legalábbis biztosan nem áll mindenkire, hogy rangos példát említsek, Esterházy Péter például híresen sokat olvas.
Aztán múltak az évek, egyszer csak, ötven fölött, elkezdtem könyveket írni, először csak azért, mert olyan fergeteges élmény volt egy évig egy afrikai bozótfaluban élni, hogy ezt mindenképpen meg akartam osztani a magyar közönséggel. És akkor kénytelen voltam észrevenni, hogy amíg nyakig, nem, tetőtől talpig benne vagyok valamiben, amit meg akarok írni, és szorongás, türelmetlenség és kíváncsiság egyszerre van bennem, alig várom, hogy a végére érjek, hogy lássam, milyen – hát akkor bizony nem nagyon vagyok kíváncsi másra. Még szerencse, hogy nem írok gyakran könyvet, így tudok másokra is odafigyelni.
Ezek a mások, néhány nekem kedves magyar kortárs író mellett, a francia nyelvű afrikai írók. Ha már nem vagyok ott, mert nekem jó volt Afrikában lenni, akkor az irodalommal pótolom az életet. Évek óta, ahogy mutatják magukat a könyvek a francia könyvesboltok Afrika-polcain, veszem, olvasom és jegyzetelem az afrikai regények életét. Ez nem elírás, tényleg életük van ezeknek a regényeknek, pláne számomra, aki olyan címszavakhoz csoportosítva gyűjtöm a néhány mondatos, inkább egy-két bekezdéses idézeteket, mint: lakás, étkezés, öltözködés, gyerek-szülő viszony, férfi-nő viszony, házasság (poligámia és kényszerházasság), iskola, egészség, születés, halál, erőszak, börtön, függetlenség, politika, diktátorok, és így tovább, szóval: az élet. Csak a francia nyelvűekkel foglalkozom; az angolom nem elég jó ahhoz, hogy irodalmat olvassak, és különben is kell határt húzni valahol. A frankofon afrikai irodalom már önmagában is hatalmas falat. Ezt a gyűjtögetést egyébként azért kezdtem, mert a magyar könyvkiadók nem lelkesednek az itthon ismeretlen afrikai regényekért, félnek, hogy nem lesz rá kellő vevőkör, és ez talán így is van. Ezért kell népszerűsíteni…
Itt most két nagyszerű afrikai regényre szeretném fölhívni a figyelmet. Az egyik nemrég jelent meg az Európánál, Alain Mabanckou: Törött Pohár. Boldogan részletezném, mitől csodás olvasmány ez, de már kiírtam magamból, tegnap fejeztem be egy cikket erről az ÉS-nek. Csak valamelyik augusztusi számban fog lejönni, de én most előre dolgozom, nemsokára sorra érkeznek az unokák a falusi házamba, legyen rájuk időm. De azért most egy bekezdést idelopok magamtól, kedvcsinálónak, mert én annyira szeretem ezt a regényt, hogy szeretném, ha még sokan szeretnék: „mert „lejárt az a kor, amikor a nagymama mondott mesét fél lábbal a sírban, mostantól itt az írás ideje, mert az megmarad, a szó fekete füst, vadmacskapisi”, mondja az Útrakelt Hitel nevű kocsma tulaja, Makacs Csiga törzsvendégének, a hajdani, művelt tanítóból lett szívós alkoholistának, Törött Pohárnak, és kezébe nyom egy füzetet, örökítse meg a kocsma és vendégei történetét. Szememben van valamilyen lelki vagy szellemi rokonság a díszletek, ízek és szagok végtelen különbözősége ellenére a múlt század elején, az irodalompártoló pincérek idején létezett irodalmi kávéházaink és a kedvenc törzsvendégét írásra bíztató Makacs Csiga afrikai kocsmája között”. Hozzáteszem, hogy nagyon kemény, vaskos afrikai valóságot ír le, de érezhető szeretettel, sok humorral és nyelvi játékkal.
Másik nagy kedvencem Ahmadou Kourouma, olyannyira, hogy le is fordítottam az egyik, szerintem legjobb regényét. A függetlenség fényes napjai régen jelent meg, 2001-ben, most megnéztem, kapható-e még, mert igazán érdemes elolvasni. Mindenütt csak előjegyezhető, a Könyvbúvárnál kapható még, egyelőre. A gugliban meghatódva láttam, hogy második helyen mindjárt a Moly jött ki, de sajnos a könyv csak egy csillagot kapott, amiből azt következtetem, hogy csak egy olvasója akadt. Ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy ne kattintana tetszésre az, aki olvasta.
Így fedeztem föl a Molyon nagy örömmel egy régebbi, egy és két évvel ezelőtti levelezést az afrikai angol nyelvű irodalomról, és érdeklődéssel olvastam a csatolt linkeket is. Magyar politikai/történelmi párhuzamokat én is szoktam találni… És igen, Isegawa: Afrikai krónikák tényleg jó könyv, én is ajánlom mindenkinek, élmény.
Ha valakit érdekel az afrikai irodalom, és boldogan látom, hogy ebben a közösségben van erre nyitottság, akkor ajánlanám a Nők a kútnál c. gyűjteményt is. Ha önreklámnak látszik, bocsánat. Nem az, az afrikai nőket és irodalmat reklámozom vele. Én csak ismertettem, bőséges idézetekkel, eléggé részletesen bemutatva, tíz afrikai regényt, a szerzők többsége nő, és mindegyike afrikai női sorsokat mutat be. E-könyv formában jelent meg az Irodalmi Centrifugán, és úgy az egyharmadát el is lehet online olvasni, az egészért picit fizetni kell, de az nem nekem jön, hanem a honlapnak, tehát megint nem magamat hirdetem…
Ha az ember ír, akkor nem olvas – mondta nekem egyszer régen egy komoly íróember, de nem tetszett a mondata. Nem is igaz, vagy legalábbis biztosan nem áll mindenkire, hogy rangos példát említsek, Esterházy Péter például híresen sokat olvas.
Aztán múltak az évek, egyszer csak, ötven fölött, elkezdtem könyveket írni, először csak azért, mert olyan fergeteges élmény volt egy évig egy afrikai bozótfaluban élni, hogy ezt mindenképpen meg akartam osztani a magyar közönséggel. És akkor kénytelen voltam észrevenni, hogy amíg nyakig, nem, tetőtől talpig benne vagyok valamiben, amit meg akarok írni, és szorongás, türelmetlenség és kíváncsiság egyszerre van bennem, alig várom, hogy a végére érjek, hogy lássam, milyen – hát akkor bizony nem nagyon vagyok kíváncsi másra. Még szerencse, hogy nem írok gyakran könyvet, így tudok másokra is odafigyelni.
Ezek a mások, néhány nekem kedves magyar kortárs író mellett, a francia nyelvű afrikai írók. Ha már nem vagyok ott, mert nekem jó volt Afrikában lenni, akkor az irodalommal pótolom az életet. Évek óta, ahogy mutatják magukat a könyvek a francia könyvesboltok Afrika-polcain, veszem, olvasom és jegyzetelem az afrikai regények életét. Ez nem elírás, tényleg életük van ezeknek a regényeknek, pláne számomra, aki olyan címszavakhoz csoportosítva gyűjtöm a néhány mondatos, inkább egy-két bekezdéses idézeteket, mint: lakás, étkezés, öltözködés, gyerek-szülő viszony, férfi-nő viszony, házasság (poligámia és kényszerházasság), iskola, egészség, születés, halál, erőszak, börtön, függetlenség, politika, diktátorok, és így tovább, szóval: az élet. Csak a francia nyelvűekkel foglalkozom; az angolom nem elég jó ahhoz, hogy irodalmat olvassak, és különben is kell határt húzni valahol. A frankofon afrikai irodalom már önmagában is hatalmas falat. Ezt a gyűjtögetést egyébként azért kezdtem, mert a magyar könyvkiadók nem lelkesednek az itthon ismeretlen afrikai regényekért, félnek, hogy nem lesz rá kellő vevőkör, és ez talán így is van. Ezért kell népszerűsíteni…
Itt most két nagyszerű afrikai regényre szeretném fölhívni a figyelmet. Az egyik nemrég jelent meg az Európánál, Alain Mabanckou: Törött Pohár. Boldogan részletezném, mitől csodás olvasmány ez, de már kiírtam magamból, tegnap fejeztem be egy cikket erről az ÉS-nek. Csak valamelyik augusztusi számban fog lejönni, de én most előre dolgozom, nemsokára sorra érkeznek az unokák a falusi házamba, legyen rájuk időm. De azért most egy bekezdést idelopok magamtól, kedvcsinálónak, mert én annyira szeretem ezt a regényt, hogy szeretném, ha még sokan szeretnék: „mert „lejárt az a kor, amikor a nagymama mondott mesét fél lábbal a sírban, mostantól itt az írás ideje, mert az megmarad, a szó fekete füst, vadmacskapisi”, mondja az Útrakelt Hitel nevű kocsma tulaja, Makacs Csiga törzsvendégének, a hajdani, művelt tanítóból lett szívós alkoholistának, Törött Pohárnak, és kezébe nyom egy füzetet, örökítse meg a kocsma és vendégei történetét. Szememben van valamilyen lelki vagy szellemi rokonság a díszletek, ízek és szagok végtelen különbözősége ellenére a múlt század elején, az irodalompártoló pincérek idején létezett irodalmi kávéházaink és a kedvenc törzsvendégét írásra bíztató Makacs Csiga afrikai kocsmája között”. Hozzáteszem, hogy nagyon kemény, vaskos afrikai valóságot ír le, de érezhető szeretettel, sok humorral és nyelvi játékkal.
Másik nagy kedvencem Ahmadou Kourouma, olyannyira, hogy le is fordítottam az egyik, szerintem legjobb regényét. A függetlenség fényes napjai régen jelent meg, 2001-ben, most megnéztem, kapható-e még, mert igazán érdemes elolvasni. Mindenütt csak előjegyezhető, a Könyvbúvárnál kapható még, egyelőre. A gugliban meghatódva láttam, hogy második helyen mindjárt a Moly jött ki, de sajnos a könyv csak egy csillagot kapott, amiből azt következtetem, hogy csak egy olvasója akadt. Ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy ne kattintana tetszésre az, aki olvasta.
Így fedeztem föl a Molyon nagy örömmel egy régebbi, egy és két évvel ezelőtti levelezést az afrikai angol nyelvű irodalomról, és érdeklődéssel olvastam a csatolt linkeket is. Magyar politikai/történelmi párhuzamokat én is szoktam találni… És igen, Isegawa: Afrikai krónikák tényleg jó könyv, én is ajánlom mindenkinek, élmény.
Ha valakit érdekel az afrikai irodalom, és boldogan látom, hogy ebben a közösségben van erre nyitottság, akkor ajánlanám a Nők a kútnál c. gyűjteményt is. Ha önreklámnak látszik, bocsánat. Nem az, az afrikai nőket és irodalmat reklámozom vele. Én csak ismertettem, bőséges idézetekkel, eléggé részletesen bemutatva, tíz afrikai regényt, a szerzők többsége nő, és mindegyike afrikai női sorsokat mutat be. E-könyv formában jelent meg az Irodalmi Centrifugán, és úgy az egyharmadát el is lehet online olvasni, az egészért picit fizetni kell, de az nem nekem jön, hanem a honlapnak, tehát megint nem magamat hirdetem…
LACKFI JÁNOS
Kedves Nóra!
Köszönöm szépen a megkeresést, remek dolog,
hogy vannak ilyen lelkes közösségek!
Természetesen nagyon szívesen írok, csak kérdés, mikorra és mennyit.
Köszönöm szépen a megkeresést, remek dolog,
hogy vannak ilyen lelkes közösségek!
Természetesen nagyon szívesen írok, csak kérdés, mikorra és mennyit.
KÉT IDEGEN BOLYGÓ
„Pillangókönyv” – a kínaiak így nevezték a gerincénél összefűzött, kétoldalt szárnnyá bomló kötetformát, hogy megkülönböztessék a hagyományos tekercstől, amelyen még senki nem nyeszetelte széjjel az egybefüggő írást. Ha úgy vesszük, a leírottak pillangóként át is változnak világgá, erősebb valósággá, kibomló színességé, mely több, mint az írott fekete-fehér. Meg aztán Csuang Cével el is töpreng a könyvébe zuhant olvasó: most ki álmodja a lepkét, kit álmodik a lepke, ki a lepkét álmodót vagy az álmodó lepkét? Ki olvas, kit olvasnak, ki olvassa az olvasót?
Mostanában két író világa hatott rám ezzel a lebegtető másvilág-érzettel. Egyikük Orhan Pamuk, akitől mind a FEKETE KÖNYV, mind AZ ÁRTATLANSÁG MÚZEUMA beszippantott, alig tudtam partra cihelődni Isztambul rám akaszkodó forgatagából. Annyi helyi zamat van ezekben a könyvekben, és annyira nem érzi terhesnek az ember ezt a tőle teljesen idegen világot, ezt az adatbőséget és részlet-cizellálást, hogy az már teljesen elképesztő írói virtuozitásra vall. Aladdin (ő nem a mesefigura, csak egy lepukkant, átlagos, bajszos török fazon) boltjában voltaképpen csupa ócskaság kapható, ám a fikcióba szövődve ez az üzlet, ahol szerelmesek pillantják egymást, ahová az egyik főhős felesége halálos lövéstől sebzetten elbújik meghalni, mitikussá, világmodellé növekszik olcsó borotváival, ócska szex lapjaival, levélpapírjaival, hasznavehetetlen dísztárgyaival, cigarettáival, gyerekjátékaival, béna kis édességeivel. Tárgyak, rejtjelek, arcok, legendák, titkos összeesküvések, a magány és a társkapcsolatok mennyei-poklai, édes Istenem, milyen szívszorítóan egyszerű és bonyodalmas egyszerre az emberi test és lélek útvesztőiben tébolyogni! Köröttünk kavarog a nagy karnevál: pincelakó, félkegyelmű bábufestők, hóbortos, szájhős forradalmárok, éjszaka portyára induló diktátor-hasonmások, kocsival vízbe ugrató gengszterek, tisztességben megőszült összeesküvéselmélet-gyártók, széllelbélelt szúfi misztikusok, szerzetesi magányba penészedett, bálványozott tárcaírók és elfuserált életű filmrendezők sokadalma!
A másik, hasonlóan intenzív univerzum Arundhati Roynak AZ APRÓ DOLGOK ISTENE című regénye, melyben pöfeteg savanyúság-gyárosok és érinthetetlen kaszthoz tartozó kommunisták, feleségüket bronzvázával ütlegelő, anglomán rovartudósok és elhájasodott vénlányok, misztikus szállal egybekötött ikrek, perverz Narancslés Citromlés Bácsik és más hasonló félkótya figurák vitustáncát láthatjuk. Érezzük a szagokat, az áporodott penészt és a harsány nád zöldet, a folyót budinak használó kisgyerekek légyjárta bűzét és az ingek verejtékszagát, a nyomdafestéket és a gépzsírt, a kásás illatszereket és a túlérett gyümölcsöket. Közben India zötykölődik, mint egy fecskefarkú, égszínkék Plymouth, buddhizmus, kereszténység, kapitalizmus és kommunizmus kátyús és poros útjain, s mindezt valahogy a több mint furcsa ikerpár mindent átlényegítő képzeletén, dacos lázadásain, bolyhos félelmein keresztül szemléljük. Ők vívnak harcot a felnőttek kegyetlen és érthetetlen birodalma ellen. Örvénylik a Megsemmisítő Szigor és a Grammra Kiméricskélt Szeretet, a Mit Hogyan Illik Csinálni és a Ti Vagytok India Nagykövetei az Idelátogatók Szemében hullámverése, a törékeny gyermekek pedig próbálják nagy nehezen egyensúlyban tartani színes kis oktondiságokkal pingált ladikjaikat."
„Pillangókönyv” – a kínaiak így nevezték a gerincénél összefűzött, kétoldalt szárnnyá bomló kötetformát, hogy megkülönböztessék a hagyományos tekercstől, amelyen még senki nem nyeszetelte széjjel az egybefüggő írást. Ha úgy vesszük, a leírottak pillangóként át is változnak világgá, erősebb valósággá, kibomló színességé, mely több, mint az írott fekete-fehér. Meg aztán Csuang Cével el is töpreng a könyvébe zuhant olvasó: most ki álmodja a lepkét, kit álmodik a lepke, ki a lepkét álmodót vagy az álmodó lepkét? Ki olvas, kit olvasnak, ki olvassa az olvasót?
Mostanában két író világa hatott rám ezzel a lebegtető másvilág-érzettel. Egyikük Orhan Pamuk, akitől mind a FEKETE KÖNYV, mind AZ ÁRTATLANSÁG MÚZEUMA beszippantott, alig tudtam partra cihelődni Isztambul rám akaszkodó forgatagából. Annyi helyi zamat van ezekben a könyvekben, és annyira nem érzi terhesnek az ember ezt a tőle teljesen idegen világot, ezt az adatbőséget és részlet-cizellálást, hogy az már teljesen elképesztő írói virtuozitásra vall. Aladdin (ő nem a mesefigura, csak egy lepukkant, átlagos, bajszos török fazon) boltjában voltaképpen csupa ócskaság kapható, ám a fikcióba szövődve ez az üzlet, ahol szerelmesek pillantják egymást, ahová az egyik főhős felesége halálos lövéstől sebzetten elbújik meghalni, mitikussá, világmodellé növekszik olcsó borotváival, ócska szex lapjaival, levélpapírjaival, hasznavehetetlen dísztárgyaival, cigarettáival, gyerekjátékaival, béna kis édességeivel. Tárgyak, rejtjelek, arcok, legendák, titkos összeesküvések, a magány és a társkapcsolatok mennyei-poklai, édes Istenem, milyen szívszorítóan egyszerű és bonyodalmas egyszerre az emberi test és lélek útvesztőiben tébolyogni! Köröttünk kavarog a nagy karnevál: pincelakó, félkegyelmű bábufestők, hóbortos, szájhős forradalmárok, éjszaka portyára induló diktátor-hasonmások, kocsival vízbe ugrató gengszterek, tisztességben megőszült összeesküvéselmélet-gyártók, széllelbélelt szúfi misztikusok, szerzetesi magányba penészedett, bálványozott tárcaírók és elfuserált életű filmrendezők sokadalma!
A másik, hasonlóan intenzív univerzum Arundhati Roynak AZ APRÓ DOLGOK ISTENE című regénye, melyben pöfeteg savanyúság-gyárosok és érinthetetlen kaszthoz tartozó kommunisták, feleségüket bronzvázával ütlegelő, anglomán rovartudósok és elhájasodott vénlányok, misztikus szállal egybekötött ikrek, perverz Narancslés Citromlés Bácsik és más hasonló félkótya figurák vitustáncát láthatjuk. Érezzük a szagokat, az áporodott penészt és a harsány nád zöldet, a folyót budinak használó kisgyerekek légyjárta bűzét és az ingek verejtékszagát, a nyomdafestéket és a gépzsírt, a kásás illatszereket és a túlérett gyümölcsöket. Közben India zötykölődik, mint egy fecskefarkú, égszínkék Plymouth, buddhizmus, kereszténység, kapitalizmus és kommunizmus kátyús és poros útjain, s mindezt valahogy a több mint furcsa ikerpár mindent átlényegítő képzeletén, dacos lázadásain, bolyhos félelmein keresztül szemléljük. Ők vívnak harcot a felnőttek kegyetlen és érthetetlen birodalma ellen. Örvénylik a Megsemmisítő Szigor és a Grammra Kiméricskélt Szeretet, a Mit Hogyan Illik Csinálni és a Ti Vagytok India Nagykövetei az Idelátogatók Szemében hullámverése, a törékeny gyermekek pedig próbálják nagy nehezen egyensúlyban tartani színes kis oktondiságokkal pingált ladikjaikat."
POÓS ZOLTÁN
Kedves Nóra, emléket, anekdotát kért – lesz egy könyvem ősszel, Állami Áruház címmel, melyben a 70-es évek tárgyairól írok. Elküldök egy nosztalgikus új szöveget, a Trapper farmerről. Nem tudom, megfelel-e.
Trapper farmer
A Trapper volt a szocialista tábor egyetlen igazi farmernadrágja. A lengyelek gyártottak Wranglert, de az ugyanolyan bérmunka volt, mint a Marcaliban, a Május 1. Ruhagyárban készült Levi’s. Szinte minden Trappernek volt apró szövési hibája, de Józsikát nem érdekelte, hiszen végre olyan indigó szaga lehetett, mintha ráömlött volna a Holló tus. Én, beszennyezlek. Én, beszennyezlek a leghavasabb, legszebb éjen.
A farmer, mint státusz szimbólum. Akinek nem farmer feszült a fenekén lúzer volt, gyík volt, ráfogták, hogy biztos, még szűz, egyszóval létkérdés volt, hogy legyen farmered.
Vagy hoztak Józsikának a rokonok Jugóból, vagy nem. Vagy volt az Ecseri piacon, vagy nem. Vagy meg tudtad venni 980 Ft-ért a Levi’st, vagy nem. Ugyanakkor a Trappert kamasz méretben már 450 Ft-ért haza is vihette Józsika a Páva Áruházból. Amikor 1980 karácsonyán megkapta élete első igazi farmerét, egy Trappert, körbeszaladta háromszor a lakást, és a nyári szünetig le sem vette. Talán abban is fürdött. Álmos vagyok, és mégsem alhatom; ébren vagyok, és mégis álmodom.
Na, jó, néha kimosta, és ha nem száradt meg időben, félig vizes nadrágban ment iskolába. Előfordult, hogy mire beért az osztályterembe, ráfagyott. Tudományosan igazolta, hogy létezik csőnadrág.
Jól kopott, néhány mosás után már felismerhető, dögös színe lett. Nem volt ciki, mert szexisebben kopott a lengyel Wranglernél és a magyar Levi’s-nél. Milyen kár, hogy a rendszerváltással elvitte a cica. Igaz, hogy Budapesten a Fő utcában található egy Trapper üzlet, de az itt kapható nadrágokon csak a címke eredeti. Más az anyag, más a forma, más a szabás. Talán majd jön egy vállalkozó, aki fantáziát lát az igazi Trapperben. Essék szó erről is: volt egy másik magyar farmermárka, a River Blue, de közel sem volt olyan sikeres, mint a Trapper, viszont a farmermellényeik nagy sikert arattak a polbeat énekesek körében.
Először hazai farmerrel a szegedi Kenderfonó és Szövőipari Vállalat gyárában kísérleteztek, aztán a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi gyára vitte sikerre a Kádár János által csak cowboy nadrágnak hívott Trappert.
Sikerének nemcsak az volt a titka, hogy megfizethető volt, hanem az is, hogy piaci bevezetése a magyar rock aranykorára, 1978-ra esett. Addig elképzelhetetlen agresszív és profi kampánnyal építették fel a márkát, tévéreklámok, plakátok, újság – és rádióhirdetések özöne zúdult a lázban égő nemzedékre.
Egészen addig tartott a reneszánsza, míg 1984 körül a popper hullám betetőzésekor megjelentek a répa fazonú olasz Casucci és Ritt nadrágok. Erre a Trappernek már nem voltak jó válaszai, aki menő akart lenni, az Ecserin vett egy galléros kamu Lacoste pólót, hozzá egy Casussit.
A Trapper volt a szocialista tábor egyetlen igazi farmernadrágja. A lengyelek gyártottak Wranglert, de az ugyanolyan bérmunka volt, mint a Marcaliban, a Május 1. Ruhagyárban készült Levi’s. Szinte minden Trappernek volt apró szövési hibája, de Józsikát nem érdekelte, hiszen végre olyan indigó szaga lehetett, mintha ráömlött volna a Holló tus. Én, beszennyezlek. Én, beszennyezlek a leghavasabb, legszebb éjen.
A farmer, mint státusz szimbólum. Akinek nem farmer feszült a fenekén lúzer volt, gyík volt, ráfogták, hogy biztos, még szűz, egyszóval létkérdés volt, hogy legyen farmered.
Vagy hoztak Józsikának a rokonok Jugóból, vagy nem. Vagy volt az Ecseri piacon, vagy nem. Vagy meg tudtad venni 980 Ft-ért a Levi’st, vagy nem. Ugyanakkor a Trappert kamasz méretben már 450 Ft-ért haza is vihette Józsika a Páva Áruházból. Amikor 1980 karácsonyán megkapta élete első igazi farmerét, egy Trappert, körbeszaladta háromszor a lakást, és a nyári szünetig le sem vette. Talán abban is fürdött. Álmos vagyok, és mégsem alhatom; ébren vagyok, és mégis álmodom.
Na, jó, néha kimosta, és ha nem száradt meg időben, félig vizes nadrágban ment iskolába. Előfordult, hogy mire beért az osztályterembe, ráfagyott. Tudományosan igazolta, hogy létezik csőnadrág.
Jól kopott, néhány mosás után már felismerhető, dögös színe lett. Nem volt ciki, mert szexisebben kopott a lengyel Wranglernél és a magyar Levi’s-nél. Milyen kár, hogy a rendszerváltással elvitte a cica. Igaz, hogy Budapesten a Fő utcában található egy Trapper üzlet, de az itt kapható nadrágokon csak a címke eredeti. Más az anyag, más a forma, más a szabás. Talán majd jön egy vállalkozó, aki fantáziát lát az igazi Trapperben. Essék szó erről is: volt egy másik magyar farmermárka, a River Blue, de közel sem volt olyan sikeres, mint a Trapper, viszont a farmermellényeik nagy sikert arattak a polbeat énekesek körében.
Először hazai farmerrel a szegedi Kenderfonó és Szövőipari Vállalat gyárában kísérleteztek, aztán a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi gyára vitte sikerre a Kádár János által csak cowboy nadrágnak hívott Trappert.
Sikerének nemcsak az volt a titka, hogy megfizethető volt, hanem az is, hogy piaci bevezetése a magyar rock aranykorára, 1978-ra esett. Addig elképzelhetetlen agresszív és profi kampánnyal építették fel a márkát, tévéreklámok, plakátok, újság – és rádióhirdetések özöne zúdult a lázban égő nemzedékre.
Egészen addig tartott a reneszánsza, míg 1984 körül a popper hullám betetőzésekor megjelentek a répa fazonú olasz Casucci és Ritt nadrágok. Erre a Trappernek már nem voltak jó válaszai, aki menő akart lenni, az Ecserin vett egy galléros kamu Lacoste pólót, hozzá egy Casussit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése