Sándor Anikó: El Camino


El Camino másnéven Szent-Jakab út, zarándoklat a „fésűkagyló” mentén. Sokan megjárták, sokan írtak is róla.Szinte mindenki ugyanazt. Erre az útra többnyire az lép, aki így akar „vezekelni”, a gondolatait rendezni, az életét megváltoztatni. Én mérföldkőnek nevezem és elfogadom, hogy az életben kellenek a mérföldkövek. Van akinek a keresztség, van akinek az „eröltetett menet”, kinek honnan és hová kell eljutnia. Egy biztos, aki megtette a maga lépéseit, az nem maradt élmények nélkül. Sándor Anikó is hozzájuk tartozik és fontosnak, tanulságosnak vélt útját írja le ebben a könyvben. Csalogatóan szép a borító és már az első mondatoknál (főleg a nő olvasók) el is akarnak indulni vele. Nekem nem sikerült. Nem azért, mert nem vágynék Spanyolországba (is), vagy nem lenne mit levezekelnem, hanem azért, mert el tudom fogadni mások csodalátását, de tartózkodnék ezek megtapasztalásától. Nem vagyok érthető. Elhiszem. Mégis olvasás közben sokszor rácsodálkoztam az ő csodálkozására. Ami neki misztikusan hihetetlenül véletlen volt, azt én szkeptikusan csak váratlan eseménynek éltem meg. Nem hinnék a csodákban? Dehogynem! Viszont úgy vélem, hogy az igazi csodák, annyira személyre szólóak, annyira belső lélekmegnyilvánulások, hogy azt én inkább megőrizném, mint, hogy elmondjam bárkinek is. Megoszthatatlannak tartom. Régebben olvastam már Tolvaly Ferenc El Caminoját és szinte ugyanazt az élettörténetet láttam most viszont. Nem kérdőjelezem meg a hitét, a hitelességét annak amit átélt és a félreéthetetlen jeleket amiket látott, azt sem, hogy bizonyosságot szerzett valamiről, de most inkább az érdekelne, hogy azóta hogyan él, hogyan gondolkodik. Az az El Camino érdekelne, amin azóta jár. Mert az életet is zarándokútnak tartom. 
Megmaradva a személyes értékelésemnél, elmondom nektek, hogy nekem is volt már ilyen választott, eldöntött „eröltetett menetem”. 6 évvel ezelőtt, július közepén egy Szolnoki háromnapos programra mentünk kerékpárral. Odafelé két napi út volt a terv. Visszafelé úgy döntöttünk 11-en (köztük az akkor 12 és 14 éves fiaim), hogy egyhuzamba tekerjük le a 107 kilométert. Az indulás előtti éjszakán én ezt az utat felajánlottam H.A. emlékének. Úgy gondoltam, hogy másképp nem tudom letenni azt a bánatot, amit az ő elvesztése okozott. Egész úton emlékeket idéztem fel , a régi közös zenéket hallgattam és magamban beszéltem. 107 kilométer az emlékekért. Letekertem a többiekkel együtt. Hazaértem, leültem a konyhában és a szüleimet, akiknek elmondtam, hogy miért vállaltam az utat, felhívtam és azt mondtam „megérkeztem”. Értették.

2 megjegyzés:

jeltelen írta...

Németh György fekete-fehér fotóin az út:
El Camino

n írta...

Köszönöm.