El Camino másnéven Szent-Jakab út, zarándoklat a
„fésűkagyló” mentén. Sokan megjárták, sokan írtak is róla.Szinte mindenki
ugyanazt. Erre az útra többnyire az lép, aki így akar „vezekelni”, a
gondolatait rendezni, az életét megváltoztatni. Én mérföldkőnek nevezem és
elfogadom, hogy az életben kellenek a mérföldkövek. Van akinek a keresztség,
van akinek az „eröltetett menet”, kinek honnan és hová kell eljutnia. Egy
biztos, aki megtette a maga lépéseit, az nem maradt élmények nélkül. Sándor
Anikó is hozzájuk tartozik és fontosnak, tanulságosnak vélt útját írja le ebben
a könyvben. Csalogatóan szép a borító és már az első mondatoknál (főleg a nő
olvasók) el is akarnak indulni vele. Nekem nem sikerült. Nem azért, mert nem
vágynék Spanyolországba (is), vagy nem lenne mit levezekelnem, hanem azért,
mert el tudom fogadni mások csodalátását, de tartózkodnék ezek
megtapasztalásától. Nem vagyok érthető. Elhiszem. Mégis olvasás közben sokszor
rácsodálkoztam az ő csodálkozására. Ami neki misztikusan hihetetlenül véletlen
volt, azt én szkeptikusan csak váratlan eseménynek éltem meg. Nem hinnék a
csodákban? Dehogynem! Viszont úgy vélem, hogy az igazi csodák, annyira
személyre szólóak, annyira belső lélekmegnyilvánulások, hogy azt én inkább
megőrizném, mint, hogy elmondjam bárkinek is. Megoszthatatlannak tartom.
Régebben olvastam már Tolvaly Ferenc El Caminoját és szinte ugyanazt az
élettörténetet láttam most viszont. Nem kérdőjelezem meg a hitét, a
hitelességét annak amit átélt és a félreéthetetlen jeleket amiket látott, azt
sem, hogy bizonyosságot szerzett valamiről, de most inkább az érdekelne, hogy
azóta hogyan él, hogyan gondolkodik. Az az El Camino érdekelne, amin azóta jár.
Mert az életet is zarándokútnak tartom.

Megmaradva a személyes értékelésemnél, elmondom nektek, hogy nekem is volt már
ilyen választott, eldöntött „eröltetett menetem”. 6 évvel ezelőtt, július
közepén egy Szolnoki háromnapos programra mentünk kerékpárral. Odafelé két napi
út volt a terv. Visszafelé úgy döntöttünk 11-en (köztük az akkor 12 és 14 éves
fiaim), hogy egyhuzamba tekerjük le a 107 kilométert. Az indulás előtti
éjszakán én ezt az utat felajánlottam H.A. emlékének. Úgy gondoltam, hogy
másképp nem tudom letenni azt a bánatot, amit az ő elvesztése okozott. Egész
úton emlékeket idéztem fel , a régi közös zenéket hallgattam és magamban
beszéltem. 107 kilométer
az emlékekért. Letekertem a többiekkel együtt. Hazaértem, leültem a konyhában
és a szüleimet, akiknek elmondtam, hogy miért vállaltam az utat, felhívtam és
azt mondtam „megérkeztem”. Értették.
2 megjegyzés:
Németh György fekete-fehér fotóin az út:
El Camino
Köszönöm.
Megjegyzés küldése