A nap szava: Inuk. Ember. Még nagyon az elején jártam, néhány oldalnál, amikor úgy döntöttem, hogy én ezt mindenképpen elolvasom. Lesz, ami lesz. Nem vagyok megbotránkozós fajta (vagy legalábbis kis mértékben, itt azért volt amikor azt mondtam, hogy ezt nem akarom), de annyira az elején voltam még, meg tudtam is, hogy valamennyire önéletrajz is , hogy , ha ez történt és így történt, akkor neki (az írónak) rosszabb volt ezt átélni, mint nekem most elolvasni, haladjunk tovább. Aztán kibontódik a történet, tele szorongással, meg nem váltott álmokkal, mocsokkal, lélekölő szennyel és még nem mondtam semmit. Miközben olvastam, legalább akkor erővel kerestem a szépet, a megmenthetőt, az amiért mégis érdemes élni-t, mint amilyen erővel Kim Leine is. Együtt merülünk és együtt evickélünk a felszínre. Kimerítő (é)létben maradás. Azt hiszem, ehhez a könyvhöz nem lehet kedvet csinálni . A tabutémák vagy érdekelnek valakit, vagy nem. Vagy így, ebben a nagyon naturalisztikus, semmit el nem fedő vallomásban, önfeltárásban írható le, vagy sehogy. Leine pontos, precíz mondatai valahogy mindig továbbvisznek szenvedéstörténetében. – Asavakkit – mondja. Tranzitív ige, egyes szám első személyben. Szeretlek. Talán az egyetlen távolságtartása (védelme) az olvasónak az lehet, hogy végül is megíródott ez a könyv, életben fogunk maradni. Ha ő ezt le tudta írni, el akarta mondani, akkor nekem meg el kell tudnom olvasni, meg kell tudnom hallgatni. Nem mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése