David Grossman: Egy ló besétál a bárba

Ritkán nézek stand-up-ot, mert nem vagyok a hirtelen poénok embere, sokszor fejben lemaradok és mire leesne a tantusz, addigra csak belenevetnék a két vicc közötti csendbe. Erre viszont lehet, hogy vevő lenne a humorista, az meg végképp zavarba hozna. Akadna azért olyan, akire kíváncsi lennék, vagy lettem volna, pl. Mark Twain, Bob Hope, Robin Williams és Hofi Géza meg Woody Allen, akiket ki nem hagynék. Ebben a netanyai bárban Dovalé most a főszereplő, őt kell, ha már beültél az előadásra, végighallgatni. Persze felállhatsz, kimehetsz, mert nem tetszik, mert megbotránkoztat, mert hullámzó a „bohóckodása”, mert nem érzed, vagy nem is akarod érezni, érteni, hogy ebben hol leszel te (én). Merthogy valahol benne vagy, bevonz, részt kapsz az ő életéből. De már egyre kevesebbet nevetsz, inkább feszült vagy, a végét várod. Úgy, ahogy a meghívott gyerekkori barát is, akinek köze van ehhez a show-hoz, aki keserű bűntudattal kotorászik a jól elásott emlékek közt. Bármikor felállhat(sz), kimehet(sz), de marad(sz). A miértre van válasz, de már nincs min nevetni. Hogy nem erre fizettél be? Ja, hát Woody is azt mondja, hogy: Azt hiszem, senki nem úgy indul neki, hogy vicces akar lenni. ( A vígjátékok a legnagyobb drámák. Ezt meg én teszem hozzá.)