A történet szép, kedvesen szomorú, sebzi a már hegedő sebeket. Bölcsességgel van tele, amit a nagypapa, azt hiszem mondhatom, szinte mindenki nagypapája, az unokának, az életre való felkészítésre szánja. Az unoka figyel, tanul, ismétel, rögzít. Tudja, és bizalmával érzi, hogy ezek fontos mondatok, majd elő fognak kerülni az élete során. Így is lesz. A világra rácsodálkozó felnövekedése során, újra és újra előkerülnek a régi képek. A vízpart, a beszélgetések, az álmok, emlékek. Kapaszkodni valók akkorra, amikor már csak ez marad. Közben megismerjük a családot, a család történetét. Itt is találkozunk azokkal az élményekkel, párbeszédekkel, amiket a saját életünkben is őrzünk, néha jó szívvel emlegetünk, néha meg mélyre temetünk. A regénynek ez a szépsége és talán az egyik célja is, hogy nem csak megismerünk egy családtörténetet, hanem fel is ismerjük a sajátunkat, annak minden jóságával, nehézségével együtt. Újragondoljuk a múltat, és ha már változtatni nem is lehet rajta (ha akarnánk egyáltalán), de az utódoknak, a gyermekeinknek, unokáinknak, mesélünk majd róla. Hartay jól ír, mondatain érződik a költőiség, az, hogy szívesen ír, az élet(e) fájóan szép és kevésbé jó emlékeit is őszintén nyitja meg bennünk is. Visszatérve az első mondataimhoz egy rövid gondolat erejéig: nem olvastam még mást az írótól, költőtől, a verseit sem, ezért nincs összehasonlítási alapom. Nem tudom, hogy az eddigi köteteihez képest milyen ez a regény, azt sem, hogy mennyire más, erősebb, jobb, vagy gyengébb. Ez a kötet nem kiváló és nem hibátlan, de figyelemreméltó és nekem jó kezdés volt a versei megismeréséhez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése