Elővettem az Esterházy regényt, az ő kisssregényét. Olvastam már, de akkor még nem volt meg bennem a kellő ismeret (ha szabad így mondani), az érdeklődés és a néhány év múlva már néma főhajtássá változott tisztelet sem EP felé. Akkoriban csak úgy elolvastam, sokan beszéltek róla és én nem akartam lemaradni. Csekély értelmem volt még a regény befogadására. Fiatal voltam, gyakorlatlan olvasó és gondolkodó. Ezek nem mentségek, nem is annak szánom, pusztán jelzem, így magamnak, hogy az idő múlásával eljöhet és el is jön az az idő, amikor újra elő kell venni, lassan ízlelve a szavait, mondatait. Mennyivel másabb ez a kézbevétel most, amikor már nem értetlenül (éretlenül?) haladok a sorain, hanem meg-megmosolyogva és rá emlékezve lapozok a könyvben.
EP-ről kéne beszélnem (írnom), arról, amit és ahogy ő beszél és ír. De nem megy. A kötet van a kezemben, sokszor mégis félrenézek, a nevetését látom, az ő félrenézéseit, a vidámságát, a soha meg nem tört humorát. Ezt akarom látni.
Ha most kívánni, kérni lehetne valamit, akkor megtenném. De a teljesíthetetlenség miatt már csak emlékezni tudok és majd mindig újra elővenni. Nem mindig, örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése