Turi Tímea (szerk.): Körkép 2016

Kőrösi Zoltán emlékének -szól az első mondat – és innentől kezdve engem ez meg is pecsételt. Biztos nem így kell olvasni, de én minden kisprózában (szám szerint 37-ben) őt kerestem. Összefüggéseket, szavakat, mondatokat, érzéseket. És ha most azt mondom, hogy akár meg is találtam, akkor nem hazudok. Sokszor becsuktam, egy-egy írás után csak néztem magam elé. Pedig mindegyik író a maga formáját adta. Megírta, kiírta azt, amit már ismerhetünk tőlük. Cserna-Szabó szabadszájú, de őszinte mondatai, Garaczi ironikus, kapargató sorai, Dragomán, Tóth Krisztina, Darvasi, Esterházy (jaj, ő se ír már többet nekünk), és Szvoren Edina is, az éjjeli felriadásaival. Közben ráakadsz, odaérsz Kőrösi írásához. A neve bekeretezve. Itt megint megálltam, alig mertem belekezdeni. Vajon miről fog írni? Mit válogattak be tőle? A hegyek után a címe. Olvasol ahelyett, hogy kinéznél az ablakon. Minek? Az emberek azért utaznak, hogy lássák a világot, nem? Miért, mi most utazunk? Különben meg az emberek azért utaznak, hogy máshol legyenek. Tévedés. Az emberek azért utaznak, hogy mások legyenek. Aztán amikor odaérnek, ahová indultak, elkeseredetten értik meg, hogy ugyanazok maradtak, mint akik voltak. A történetben a felhő elvitte a hegyet. Így emlékez(z)ünk rá.