Márton László: Árnyas főutca

Van néhány könyv, ahol már az első oldalak után tudom, érzem,hogy valami szépet, kézsimítósat ( ez egy olyan bátorító mozdulat lenne a történetben megjelenő emberárnyak felé) kellene majd írni. Ahol olyan sorok (sorsok) kerülnek elénk, hogy: A hallgatás fátylait oly módon tudjuk érzékeltetni, hogy üresen hagyunk egy sort, ebben pedig ismét csak ott lappang a kezdet és a vég többértelműsége.Olvasás közben  fotókat láttam, némelyik életlen volt, cakkos szélű, már elkopott, de nem elfeledett árnyalatú. Mint azokon a falakon, az összegyűjtött személyes tárgyakat őrző vitrinek között. Ott még a kavics is élesebben roppan a talpad alatt. Minden szürke-barna, csak az árnyas fák égbenövése jelzi, hogy azoknak az időknek múlnia kell. Az „üresen hagyott sorok”  egy sóhajtásnyi, néha egy-egy mosolynyi lehetőséget adtak a valaha élők felidézésére. Közben még meg is tévesztettem magam. Nem néztem, hogy ez a kötet már egyszer megjelent, és kerestem a zsűrizésre (Merítés-díj) várók között. Jelölni akartam, hogy szép, hogy fontos, hogy olvasni kell!