Németh Gábor: Zsidó vagy?

Önlélekrajz Ezt a könyvet, egyszer régen már olvastam. De nem értettem. Talán a fiatalságom, vagy nem tudom mi  volt az oka. Már nem emlékszem. Most, az új könyve megjelenésének apropójából, és mert évek óta folyton elém kerül (könyvtárban, antikváriumban), újra megadtam magam neki. Nem volt nehéz, az éles, szinte provokatív címe, a lapokban, sorokban elrejtve érezhető mélysége, a téma, ami engem mindig foglalkoztat – ezek mind arról győztek meg, hogy kezdjek bele ismét. Németh Gábor első mondata így hívott magához: Mindent előröl kell kezdenem. És mint egy mese, az „Egyszer volt, hol nem voltban” megírja, megvallja a gyermekkor ártatlanságát, a kezdődő világra csodálkozását, a tisztaság és hazugság, az árulás, a kirekesztettség, a szorongás és a vágy regényét. Mintha Istennel szemeznél – írja, mondja és vési belénk a felnövekedés, az életre érés rögeit. A könyv csodája annak az ábrázolása, hogyanja, ahogy a gyermekkor pillanatemlékeit a férfikor tapasztalataival egymásra simítja. Sorai megmaradtak bennem.  
Most  azt nem értem, mit nem értettem. 
Most  azt értem, hogy miért nem értettem. 

Idézet a könyvből:
A fájdalom tanít meg az emberek között fennálló, megszüntethetetlen távolságra. Kimondom, hogy fáj, elhiszik, és elképzelt fájdalmamat a saját korábban érzett fájdalmaik emlékével hasonlítják össze, ezen az alapon próbálják csillapítani. Ezt hívják együttérzésnek, holott ha valamihez nem, egykori érzéseik emlékével éppen az én érzéseimhez nem lehet lejutni. El lehet vele jutni a szeretetig, el a tevékeny segítségig, mindenféle problémák megoldásáig, csakhozzám nem, ahhoz nem, amit én érzek. Amit éreznek, nem együttérzés tehát, hanem szánalom, sajnálat, szeretet, felelősségérzet, kötelességtudatból fakadó segíteni akarás, hívhatom, ahogy akarom, a lényegen nem változtat, az érzés magányos marad, arról, hogy mennyire fáj, nem alkothat fogalmat rajtam kívül senki.