És akiknek van, parancsol annak, akinek nincs Két batyu, egy hegedűtok és egy ballada a hovatartozásról, ami nincs, a megfoghatatlan időről, ami egy végtelen körforgás. A történet egyszerű, szinte bibliai. Kiszámítható is. Fosse Trilógiája nem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint aReggel és este, vagy a Melankólia (amit majdnem képtelen voltam végigolvasni, még akkor is, ha pontosan értem, érzem a szó jelentését, vagy tán éppen ezért) pedig hajlamos vagyok az általa teremtett ködben elveszni, botorkálni az úttalanságban, halvány reményt várni és kimenekedést. Áldás és átok kíséri Asle és Alida életét, bűn és bűnhődés, hogy soroljam még a „közhelyeket’”, de a közhelyeknek mindig van igazságtartalmuk. Itt is van ok és következmény. Kérdés az, hogy ami az oka a bűnnek, az megalapozott-e (van-e jogos bűn?), meg az is, hogy a következmény, mint ítélet, jár-e a bűnösnek. Ha olvassátok, akkor felfigyeltek majd a többi szereplőre, főleg a nevükre. Például arra, hogy kit nevez az író Embernek és az mit cselekszik, milyen szerepet kap a történetben. Fosse könyveit nem olvasni nehéz, nem a szöveg szaggatottságából adódó feszültséggel nehéz elbírni, hanem azzal, hogy ellentmondjunk neki. Az a nehéz. Az, hogy váltig állítsuk és be akarjuk bizonyítani az emberi jóságot, az egymás iránti bizalmat, a mások szükségének felismerését (és tenni értük), szóval az a nehéz, hogy megnyugvással lapozzunk az utolsó oldalra.
Embermese volt. Szépen szomorú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése