Aznap az isten szabadnapos volt, vagy talán nem is létezett soha. Bíztatnám magam (azt még nem tudom, hogy minden esetben jól tenném-e), hogyha egy számomra ismeretlen író könyve kerülget, akkor nagyobb bátorsággal nyissam ki. Ez a könyv annyit „járkált” körülöttem, hogy már gyanús volt és itt a molyon is, nem csak a könyvtárban, folyton elém jött. Kevesen olvastuk azt az írót, aki saját bevallása szerint, már gyerekkorában készült arra, hogy íróként is beszélhessen, mesélhessen nekünk. – Kiskoromban hatalmasakat hantáztam, ilyenkor megszólítottak, hogy ne hazudj – azt feleltem, jó, csak hagyjátok, hogy mondjam végig.Mondjad – gondoltam én – amikor néha a nap, néha a lámpafény mellett olvasni kezdtem. Már a kötet első novellája azt mondta, írta, mutatta meg nekem, amit az elmúlásról, annak minden szürreális fájdalomcsökkentő képeiről magamban el tudok képzelni. Arról, amikor már azaz idő közeleg, ér utol – tán idő előtt, ha van ilyen – hogy a ház telis-tele lesz múlttal. Foszlányok, árnyékok, penész foltok telepednek rá. Vagy csak azokat látjuk már meg. Nem, nem a szomorúság hatásvadász képei ezek, hanem mint egy rajz, ami lassan bontakozik ki szemünk előtt, nem látjuk még, hogy mi is lesz, milyen is lesz a végén, de azt tudjuk, hogy aki rajzolja, annak a fejében talán minden megvan már és azt szeretné, ha apró skicceire is, árnyékolására, kiemelésére figyelnénk. Potozky figyelmet kér, értést, elfogadást, empátiát, humorérzéket, „látást, hallást”, jajdulást, nevetést. Én megadtam neki. Az ég, pontosabban annak egy, az Avar utca feletti kisebb darabja mindenféle előzetes jel nélkül, tizenegy óra negyvenkét perckor szakadt le a magasból. Egyedül a gombgyár portása, az öreg Csutka állította, hogy megvolt az tizenegy negyvenkilenc is, de a munkások letorkolták, mivel törött üvegű zsebórája már a nagyapja idejében is meglehetősen öntörvényűen mutatta az időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése