Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

A tapasztalatok könyve. Nem biztos, hogy a sajátunké, nem biztos, hogy a közelünkben élőké, és az sem biztos, hogy láttunk vagy hallottunk már ilyet, vagy akartunk látni és hallani már ilyet, vagy ha hallunk, látunk és olvasunk ilyet, akkor meg is akarjuk tapasztalni. Hát hogyan is akarnánk szenvedni, meg minek is, meg miért is. Keressük a szépet, a boldogságost, a hiánynélküliséget, az egyenletes napsütést és hőmérsékletet, de a hó is lehetőleg egyformán essen és csak annyi, amennyit még van erőnk, kedvünk majd ellapátolni. Na, de kérem, nem azt kapjuk általában, amit szeretnénk. A postán akkor hosszú a sor, amikor mi megyünk be. A kedvenc felvágottunk (akármink) akkor fogy el, amikor nagyon ennénk már olyat. Váratlan vendég jön, nincs mivel kínálni. Valami ilyesmi a könyv. Hogy szinte előre tudod mi lesz, aztán mégis meglepődsz, mert miért ne, jobbat vártál (mindig jobbat várnál, az élet remény nélkül semmit nem ér) de nem azon csodálkozol, ami lett, hanem azon, hogy tudtam, hogy ez lesz. Kiszámítható az élet? Tudom, hogy amikor jobbra fordulok, balra kellett volna mennem? Hajnalban, ébresztő után kávéztam a takarító kollégákkal. Kollégák, mert egy helyen dolgozunk, tulajdonképpen egy célért is, csak más teendőkkel. Kedvelem őket. Nem kertelnek, nincsenek nagy vágyaik, reálisak, racionálisak, reggelente helyrevágják az álmaimat. A lényeg, hogy tegnap hajnalban meséltem nekik a könyvről, T.K.-ról, az előítéleteimről, hogy már helyből nem fog tetszeni a könyv. (ezt most nem magyaráznám meg) ma viszont, két öngyújtóláng lobbanása között azt mondtam: tévedtem. Szóval, ez egy ilyen könyv. Nekem egyébként már ragadt össze a szívem az ujjam pillanatragasztótól. Csak ezt akartam még elmondani.

Nincsenek megjegyzések: