Závada Pál:Természetes fény

Félbehagytam, majd a minap újrakezdtem. Ezt a nem értékelést is, csak úgy magamnak dünnyögöm, biztatásként a hátralévő 500 oldalhoz. Nem szoktam ilyet csinálni, de most, mintegy tartozásképpen, mégis megteszem, hiszen a könyv helyszínein élek-járok, ismerem nagyjából a történetüket. Ez nem könnyíti meg az olvasást. Miért? Mert néha szeretnék eltérni a kollektív emlékezettől, szeretnék saját, családi, rokoni emlékeket beleszőni ebbe a monumentális regénybe. De közben elfogadni és alkalmazkodni is szeretnék mások emlékeihez. Mert az szent dolog. Az, hogy kinek, például apám, vagy nagyanyám emlékeit tiszteletben tartva próbálom Závada emlékezését összefésülni. Úgy teszem ezt, hogy a gyerekkori emlékeimet is előhívom, mint fejben lévő fotókat. A kukoricafosztást, amikor még az emberek eszmét cseréltek, szemtől szemben mondták ki, hogy kiről, miről, mit gondolnak. Nem volt virtuális világ, személyes találkozások voltak és a szavak, a kimondott gondolatok, akkor és ott, helyben értek mindenkit. Kitárgyaltak mindent és mindenkit. A múltat, a jelent és az alig, de tervezett jövőt. Závada könyve a megőrzésre szánt dolgoknak próbál emléket állítani. Visszanézés ez és ehhez kell egyfajta érdeklődés, kíváncsiság a múlt felé. Beszélgettem a könyvről egy kollégámmal, akinek felkeltette az érdeklődését a könyv elején és végén található térkép. Hosszan tanulmányozta és eszébe jutott, hogy a Romániában élő diákjaink nem sokat tudnak a két ország történelméről. Otthon nem beszélnek erről. Ők, viszonylag közel élnek a határhoz és inkább románnak mondják magukat, mint magyarnak. Erdélyi kolléganőm abszolút magyarnak. Ebben nem a különbséget vagy egyebet akarom kiemelni, csak a hovatartozás kérdése érdekes. De visszatérve a regényre, én többnyire úgy olvasom, mintha a képek lettek volna meg előbb és azokhoz lett szőve a történet. Amennyiben van történet. Závada a szülőföldjéről ír, Tótkomlósról is (ezt már többször is megtette), most ismét elővett egy olyan témát, ami talán kimeríthetetlen. Hiszen rengeteg ásni és megeleveníteni való lehet a feltárások során. De mások emlékeit magunkévá tudjuk-e tenni? Saját emlékezéseinkben is szelektálunk, kiválasztunk és vannak fényképek, amik kimaradnak a szépen beragasztott albumból. A regény pótolni igyekszik ezeket. Én így olvasom.