Csobánka Zsuzsa: A hiányzó test

Nem tudom, hogy egy könyv attól jó-e, ha gyorsan, mindent megértve olvasunk, vagy attól, ha azt mondjuk, amit én mondtam az olvasás bejelölésénél, hogy tetszik, csak nem tudom, miről szól. Ha választanom kéne, akkor az utóbbit választanám. A bonyolultabbat, a feladatot, a kihívást. A Majdnem Auschwitz-nál is azt mondtam (akkor csak magamban), hogy ilyen nincs, ilyen szavak egymásra pakolása egy zsenit rejt. Egy olyan írót, aki nem fél szaggatni a kinemmondottakat, aki nem ijed meg attól, hogy elsőre fogalmunk nincs mit is akar, akitől elvérzel, nem alszol, felismersz mélyre ásott fájdalmakat, aki széttépett fotókat összeragaszt, és akinél egyszerre vagy áldozat és túlélő. Elfogult lettem. És úgy lettem az, hogy egy nem elmesélhető, hanem egy elolvasásra hívó könyvről írok nektek. Mesélnék, ha tudnék, de nem tudok. Mert örvénylik és árad és megöl, majd feltámaszt. Letaszít, és kérés nélkül felemel. Megbilincsel és felszabadít. Hiányra mutat, pedig mindig ott volt. Volt.Két mondat közé szúrtad be: tudod. (…) Mindig csak utoljára és egyszerre. (…) Megállt az idő, végre csönd van. Mégis tudom miről szólt.