Apám ma 76 éves. Mihez sok, mihez kevés. Valahogy őt nem akarom öregedni látni, pedig de. Mindig azt gondolom, örök életű lesz, a hatalmas kezével, a zöld szemével, a békességre való igyekezetével. Ki ha ő nem? Elfogultság, tudom. Aztán jön egy ilyen könyv, amit néhány oldal után becsukok, mert nem akarom az elmúlást. Semmiben nem akarom. Gondolataimat gyorsan nagyanyámra terelem, akinek az autóból hátrafordulva még intettem, fiaimat is kérve, tegyétek ezt meg, mert nem látjuk többet. Így is lett. Egy gondozóházban élt már, nem is tudta, hogy ott van. Nagyapám szintén nem tudott róla, hogy nagyon öreg már. Lehet, jobb erről nem tudni. Nem tudni a hiányt, ami az elmúlásunkkal együtt jár. Egyszer gondoztam egy idős nénit hónapokig. Mozgásképtelen volt, nem tudta ellátni magát, de gondolkodni, beszélni tudott. Ő mondta, hogy nem az élet hossza számít, hanem a minősége. A legnehezebb vég, ha már magunkat nem tudjuk elviselni. Hát épp ez az, amiért a könyvet napokig olvastam, meg-megszakítva a csapongó emlékeimet. Vannak könyvek, amiktől újra kéne élni tanulni. Ha lesz rá idő(nk).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése