Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Nagyon kell kedvelni Cserna-Szabó Andrást ahhoz, hogy ezt a regényét, ami az első regénye, lendület veszteség nélkül végig olvassuk. A feléig ez akár gond nélkül is sikerülhet, de utána lesz egy valamiféle tömény érzésünk, ami a garatunkban gejzírként tör elő, és csak nyeljük-nyeljük. Nem csak a soha vagy alig hallott ételek nevei miatt is. Van ebben minden, mi szem-szájnak ingere lehet. Nálam főként a szemnek, mert kellően vizuális vagyok, de ebben az esetben (könyvolvasás) nem volt az előnyömre. Filmszerűen pergett előttem Emlék Bundás együttérzésre, olykor szánalomra hívó életkockái. Néha kellett volna egy tovább tekerő gomb (tudom, egy könyvben lehet, akár többet is egyszerre lapozni – persze „véletlenül”, úgyse tudja meg senki), de ha már Bundást gyűrte az élet, ám legyen, gyűrjön engem is. Gyűrt is, és megkockáztatom, hogy nem mindig nevettem fel egyszerre a főszereplővel, vagy nem akkor, amikor kellett volna, esetleg akkor sem, amikor az író várta volna. Ez egyébként is jellemző tulajdonságom, de nem teregetem ki a saját „szennyesemet”. Ez szerintem nem baj. A lényeg, hogy nem nevettem ki, sőt úgy véltem, ha negyed ennyi humorérzékem lenne a saját életfilmemhez, már jobban járnék. Szóval, ez a tanulságom (az olvasás után), ez az utolsó előtti mondatom.