
Nagyanyám mindig azt mondta: Fiam, akárhova és akárhányszor költözöl,
elsőként a függönyt tedd fel. Nem látnak be és öltözteti a lakást. Kb.
17-szer tettem fel függönyt, míg arra az ablakra került, ahonnan egy
ideje már kinézek. Mert be az ember, a saját házába ritkán néz az
ablakon, de a másokéba igen, vagy csak szeretne. Gerlóczy könyve ezt
juttatta az eszembe. Meg azt, hogy élnek-halnak, jönnek-mennek
körülöttünk az emberek, esetleg lakótársak egy tömbházban (többször is
volt szerencsém ilyenben lakni), látjuk őket, akár figyelhetjük is őket,
halljuk lépteiket, szokásaikat, a vasárnapi ebédjük szinte a mi
konyhánkban készül, ha mázlink van, azt a sorozatot, zenét stb.
bömböltetik, amit mi is bömböltetnénk. Egymás mindennapjait együtt
gyűrjük le. Megszokott zajok, hangok, mozdulatok. Mégis ismeretlen
életek. A lépcsőházak társadalmában létezünk. Köszönni kell, ha szembe
jönnek, biciklit a tárolóban saját helyre ildomos tenni, lábtörlőt
megigazítani, gyerekzsivajt eltűrni, fúrást-faragást elviselni. Vannak
szépségei a közösségnek. A Létra erről is szól, és az ajtók mögötti nem
láthatóságról. Arról, hogy ki hogyan került oda, akar-e ott lenni,
bánata van, vagy öröme, nyomora vagy bűne. De kit érdekel? A kérdés
talán gonoszkodó túlzás, a könyv pedig erre egy válasz. Tükör.
Ítélkezéseink, negatív benyomásaink leleplezése. Erőteljes ábrázolás egy
lakóközösségről, aminek néhány oldalon a tagjai leszünk. Felismertem
magam a cinikus életszemléletű elbeszélőben, de ugyanakkor azt is
sikerült megláttatnia, hogy mindenki élete egyszeri, s így, ahogy a
sorokban leírva van, megismételhetetlen. Nem is akarják azt
megismételni. Mások élete nézőpont kérdése? Az enyémet is látják, nézik,
megítélik. És igaz, hogy jó lenne kipróbálni a lakásokat, a benne
élést, mielőtt függönyt rak fel az ember. No, a tanulságot a bölcs
konyhai csótány mondja el, ha végig bírod olvasni. Nekem megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése