Ami nincs bennünk, azt nem tudjuk kitalálni – mondja Bartis egy interjúban. Emlékeztem erre a mondatára, és ahogy lapoztam, gyorsan futva a sorokon szemem, többször is eszembe jutott. De már nem csak őmiatta, hanem magam miatt is. Nem az volt bennem a kérdés, hogy miért olvasok én ennyi szenvedéssel, fájdalommal járó könyvet, hanem az, hogyan, mitől értem-érzem én ebben mégis a szépséget. Mert keresem, mert bízom az íróban, ismerve könyveit és gondolatait. Sőt, most azt is megtettem, hogy igyekeztem az első soroktól fekete-fehérben látni a történetet – mint egy kísérletként. Bartis fotográfus is, ezért hagytam, nyissa meg a séta ikonjait, színezze be ő, lépésről lépésre a vért, a mocskot, a háborút, a halált. Megtette. És nem csak ezt mutatta meg, hanem a felnőtté válás gyanakodással, kétségekkel, de mégis reménnyel és humorral teli éveit. Az élethosszig tartó istenrandevúkat, amik olykor egyoldalúnak tűnnek, és csak a végső, az élettől való megváltáskor derül ki, hogy egyáltalán voltak ilyenek. Ami őbenne volt, azt megtaláltam. És jól volt ez így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése