Az én történetem
65 író, 65 levelét, 17 rovatban, közel másfél éven át olvashattátok.
Örülök, hogy így volt és nagyon köszönöm nektek a figyelmet!
Olvassátok továbbra is a Merítést és jó molyolást kívánok! @n.
Örülök, hogy így volt és nagyon köszönöm nektek a figyelmet!
Olvassátok továbbra is a Merítést és jó molyolást kívánok! @n.
Kedves Nóra!Írok vagy ötven éve. Eleinte tudós és tudományról szóló írásokat, mostanában viszont főként szépirodalmat, nyolc kötet jelent meg idáig. Sokan faggatnak, hogy miért a nagy váltás, és ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert számomra ez természetes folytatásnak tűnik. Egy regény témájához sem elég egy ötlet, sok mindennek kell alaposan utánanézni, mielőtt az ember nekikezdhet. Én az írásaimmal mindig így voltam. Vagy két éve egyik déli kávézásom alkalmával bekapcsoltam a rádiót és Avilai Szent Terézről hallottam valakit beszélni. Felkeltette az érdeklődésemet és elkezdtem kutatni. Különleges nőre bukkantam, akinek élete csupa rejtély, és harca a szellemi szabadságért lenyűgözött. Húsz egynéhány róla szóló könyv elolvasása után úgy döntöttem, hogy megírom a történetét a saját nézőpontom alapján. „A tökéletesség illata” címen a könyvhétre jelenik majd meg a Libri Kiadónál. Kidolgozásához nemcsak a róla szóló vagy az általa írott művek voltak segítségemre. Sokat forgattam például Szent Ágoston „Vallomások” kötetét, és egy egészen különleges gondolkodót ismertem meg. Másik fontos olvasmányom volt „Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban” című kötet, mert segített megérteni a szent szövegek értelmezésének problémáját.
Természetesen nemcsak a munkámhoz kötődő könyveket olvasok. Az utóbbi hetekben fejeztem be Cormac McCarty „Átkelés” cimű regényét, ami lenyűgözött. Tulajdonképpen ez is a szabadságról szól, arról, hogy a sors véletlenszerű, az ember élete csak önmagában lehet értelmes. Sokszor olvasok angolul, a múlt héten Mary Stewart: „The Crystal Cave” című könyvébe mélyedtem, ami egy remek modern Merlin feldolgozás, nagyon élveztem. Időnként verseket is olvasok természetesen, az utóbbi időben főként Géczi János barátom által írottakat, akit jelentős modern költőnek tartok.
RÉZ ANDRÁS
Szaporodnak a hosszú hétvégék. Vagy nem is tudom, minek nevezzük ezeket az egyre terjedelmesebb ünnepeket. Ilyenkor napokra – de inkább egy egész hétre – leáll az érdemi munka. Mindenki készül a kiruccanásra, pancsolásra, síelésre, wellnessre, borsörpálinka fesztiválra, ingyen koncertre – nem kívánt törlendő. Én ilyenkor olvasni szoktam. Nem mintha nem olvasnék minden nap, de az más. Olyan kapkodós. Én viszont szeretem a fotelba kuporodós olvasást. Talán azért is, mert mesefüggő vagyok. Igen, azok a regények állnak hozzám a legközelebb, amelyeket összetart a történet. Nem feltétlenül nagyregényre gondolok, bár egy nagy Spiró- vagy Franzen-regény igazi csemege. (És akár két napig is kitart.) Beérem kisebb történetekkel is. Nemrég fejeztem be az új Norfolk-regényt. A korábbi műveihez képest kimondottan könnyed volt. Már-már ifjúsági regény. A lányomtól megkaptam az új Akunyint, de félek, hogy ezt egyetlen nap alatt felfalom. Amúgy a másik nagy orosz kedvencemmel, Viktor Pelevinnel is így vagyok, bár Pelevin többször elolvasandó nyelvi leleményei – le a kalappal fordítói előtt! – jelentősen fékezik a falási tempót. Oroszul kellene olvasnom, de megvallom, az elmúlt negyedszázad változásai a beszélt orosz nyelvet sem hagyták érintetlenül, s mivel ez idő alatt nem jártam Oroszországban, lehet, hogy beletörne a bicskám. De az orosz irodalmat változatlanul szeretem. Nem pusztán azért, mert orosz szakos voltam, és az orosz művek számomra nagyon „beszédesek”. Inkább azért, mert a kortárs szerzők Pelevinnel az élen roppant erővel kötődnek a jelenhez. A science-fiction, az utópia, a szatíra keretei között különösen. Ami például a kortárs magyar irodalomra kevésbé jellemző. A mi jelen irodalmunkban erősebb az emlékezés, a felidézés, az újraértelmezés.
Van a kortárs íróknak egy olyan köre, amely különösen közel áll hozzám. Bret Easton Ellis, Chuck Palahniuk, Douglas Coupland, Michel Houellebecq – sorolhatnám még. Ők nem lacafacáznak. Határozott mozdulattal beleverik orrunkat a VAN-ba. Iszonyúan kegyetlenek. Irgalmat nem ismernek. Téveszmék, rögeszmék, neurózis, önpusztítás, identitásvesztés – a világ jelen állapota. Ezek a szerzők nem menekülnek el a Másholba, a Máskorba. Ragaszkodnak hozzá, hogy az olvasó néha iszonyodva, néha undorodva szembesüljön azzal, amiben él, és aminek ő maga is elidegeníthetetlen résztvevője/teremtője. Jó-jó, azért szeretem azokat is, akik kicsit lágyabban, érzelmesebben mesélnek, és szenvedélyesen kutatják a jelen mítoszait. Szóval bármikor jöhet Julien Barnes (most olvasom újra az Anglia, Angliá-t), vagy David Mitchell (Szellemírók, Felhőatlasz). És boldogan fészkelődöm a fotelba Neil Gaiman felnőtt meséivel is.
De olvasok én mindent. Az én szakmámnak ugyanis határtalan a szakirodalma. Egy kis film, egy kis kommunikáció, egy kis futurológia. De ez már bonyodalmasabb világ. Most éppen Ray Kurzweillel hadakozom. Nemrég jelent meg magyarul egy vaskos kötete, A szingularitás küszöbén. Kurzweil feltaláló, gondolkodó, futurológus, és a modern nyugati világ – bizonyos értelemben véve: az egész világ – legsúlyosabb kérdéseivel foglalkozik. Ember-gép együttélés, az ember hatása a környezetre és viszont, beavatkozás az emberi testbe és elmébe, a halhatatlanság lehetőségei stb. A hadakozásnak pedig az az oka, hogy miközben Kurzweil következtetései megrázóan pontosak, elgondolkodtatóak, nem tud igazi kérdéseket feltenni arra vonatkozóan, milyen morális környezetet teremt ez a fajta fejlődés.
Szóval olvasok. Néha fordítok is. Kizárólag mesekönyvet vagy humoros írásokat, hiszen ezeknél nem egyszerűen fordítani kell. Sokkal inkább magyarítani. Nevet kell adnom a mese szereplőinek, a más kultúrában született viccnek meg kell találnom a hazai megfelelőjét. Jó játék. És nagy felelősség. Mert a gyerekek sokszor még felnőttként is hordozzák magukban a meséket.
Ja, és néha még írok is. Humoreszket, esszét, regényt. Megpróbálok jó kérdéseket feltenni. Mert a kérdések fontosabbak a válaszoknál. Aki olvasta Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényét, az tudja, hogy a válasz már rég megvan: 42. A kérdésen még egy kicsit gondolkodnunk kell…
Van a kortárs íróknak egy olyan köre, amely különösen közel áll hozzám. Bret Easton Ellis, Chuck Palahniuk, Douglas Coupland, Michel Houellebecq – sorolhatnám még. Ők nem lacafacáznak. Határozott mozdulattal beleverik orrunkat a VAN-ba. Iszonyúan kegyetlenek. Irgalmat nem ismernek. Téveszmék, rögeszmék, neurózis, önpusztítás, identitásvesztés – a világ jelen állapota. Ezek a szerzők nem menekülnek el a Másholba, a Máskorba. Ragaszkodnak hozzá, hogy az olvasó néha iszonyodva, néha undorodva szembesüljön azzal, amiben él, és aminek ő maga is elidegeníthetetlen résztvevője/teremtője. Jó-jó, azért szeretem azokat is, akik kicsit lágyabban, érzelmesebben mesélnek, és szenvedélyesen kutatják a jelen mítoszait. Szóval bármikor jöhet Julien Barnes (most olvasom újra az Anglia, Angliá-t), vagy David Mitchell (Szellemírók, Felhőatlasz). És boldogan fészkelődöm a fotelba Neil Gaiman felnőtt meséivel is.
De olvasok én mindent. Az én szakmámnak ugyanis határtalan a szakirodalma. Egy kis film, egy kis kommunikáció, egy kis futurológia. De ez már bonyodalmasabb világ. Most éppen Ray Kurzweillel hadakozom. Nemrég jelent meg magyarul egy vaskos kötete, A szingularitás küszöbén. Kurzweil feltaláló, gondolkodó, futurológus, és a modern nyugati világ – bizonyos értelemben véve: az egész világ – legsúlyosabb kérdéseivel foglalkozik. Ember-gép együttélés, az ember hatása a környezetre és viszont, beavatkozás az emberi testbe és elmébe, a halhatatlanság lehetőségei stb. A hadakozásnak pedig az az oka, hogy miközben Kurzweil következtetései megrázóan pontosak, elgondolkodtatóak, nem tud igazi kérdéseket feltenni arra vonatkozóan, milyen morális környezetet teremt ez a fajta fejlődés.
Szóval olvasok. Néha fordítok is. Kizárólag mesekönyvet vagy humoros írásokat, hiszen ezeknél nem egyszerűen fordítani kell. Sokkal inkább magyarítani. Nevet kell adnom a mese szereplőinek, a más kultúrában született viccnek meg kell találnom a hazai megfelelőjét. Jó játék. És nagy felelősség. Mert a gyerekek sokszor még felnőttként is hordozzák magukban a meséket.
Ja, és néha még írok is. Humoreszket, esszét, regényt. Megpróbálok jó kérdéseket feltenni. Mert a kérdések fontosabbak a válaszoknál. Aki olvasta Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényét, az tudja, hogy a válasz már rég megvan: 42. A kérdésen még egy kicsit gondolkodnunk kell…
SZILASI LÁSZLÓ
Drága Nóra,
bocsánatát kérem.
De most aztán küldöm!
Remélem megfelel a célnak.
Köszönöm kérését, jó munkát, minden jókat minden tekintetben: Szilasi
bocsánatát kérem.
De most aztán küldöm!
Remélem megfelel a célnak.
Köszönöm kérését, jó munkát, minden jókat minden tekintetben: Szilasi
Akhilleusz & Droll
Van egy könyvállványom.
A rajta elhelyezett kupacok (balról jobbra haladva) a következők: tudomány, esszé, kommersz, világirodalom, magyar irodalom. A kupacok tetején jelenleg (2013. 02. 06. 10.00.) a következő könyvek fekszenek: Vermes Géza: A zsidó Jézus, Geert Mak: Európa (XX. századi utazások), John le Carré: Egy tökéletes kém, Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?, Oravecz Imre: Kaliforniai fürj (alatta: Déry Tibor: Ítélet nincs (alatta: Móricz Zsigmond: Naplók 1924–1925 (alatta: Szomory Dezső: A párizsi regény (stb., ez egy nagyon magas kupac)))). Gyerekkoromban először Az ezüst tó kincsét olvastam el, emlékszünk rá, Old Firehand, Droll néni. Megváltoztatta azt, ahogyan erre a világra nézek. Megteremtett egy másik, izgalmasabb világot nekem. Azóta mindig benne kell lennem egy könyvben. Néha egyszerre többen is. Most azokban vagyok benne, amik a kupacaim tetején fekszenek. Szép, gazdag világok.
Bioritmus kérdése az egész. Az egyéni bioritmusé. Velem úgy van, hogy szellemileg délelőtt vagyok igazán aktív (8-tól 12-ig), meg aztán estefelé még egyszer (úgy 4-től 8-ig). Ezeket az időszakokat igyekszem munkára, tanításra, írásra felhasználni. Az ebéd utáni időszak viszont az olvasásé. (Nem, mintha az nem lenne munka. (És mégis élvezet. (Ahogyan a munka is.))) Adok rá, hogy ilyenkor, ha csak tehetem, olvassak. Nem túl sok idő ez, egy, két, három óra egy napból. Ragaszkodom hozzá. Meditatív, önépítő dolog. Foglalkozom magammal ilyenkor. Aztán meditálok, alszom egy picit. Pihenten ébredek, szinte új nap, szinte új ember. Ajánlom mindenkinek.
És nem hallgatok senkire. Kánonok és intézmények próbálják megmondani, hogy mi nekünk a jó. Én ebben nem hiszek. Mindenkinek az a jó, ami neki jó. Ami neki való, amire éppen szüksége van. Mindenki tudja, hogy mi a jó neki. Kicsit odafigyel, oda befele, tudja. Minél többet olvas, annál inkább tudja. De arra persze mindig odafigyelek, ha valakit egy könyv éppen nagyon felkavart. Fel akarok kavarodni én is. De ha nem jön be, szó nélkül becsukom. Nem kell erőlködni. Ha nem tetszik, becsukom. Végeztünk, ennyi volt, kösz. Csak az élvezet számít. Örülj, ennyi az egész.
Este, lefekvés előtt felolvasok a kisebbik lányomnak. Kortárs költők, a magyar gyermekirodalom virágkorát éli. Újabban ő olvas nekem. Hangot ad a szövegnek, nagyon élvezi. Aztán még olvasgat magában egy kicsit, mielőtt elaludna. Napközben rajzfilm-függő, de az se baj. Nemrégiben rájött, hogy Akhilleusz, mindenkinek ugyanolyan, aki a látta a Trója című filmet: Brad Pitt. De Akhilleusz, ha Homéroszt olvassuk, mindenkinek más. Ennyivel magasabb rendű az irodalom a filmnél. Tetszik neki Brad Pitt. De saját Akhilleuszt akar. Egy saját, külön bejáratú Akhilleusz, az azért mégiscsak többet ér.
Írok egy regényt. Van benne egy Droll néni. Az enyém, az én Droll nénim. Különös, külön bejáratú, teljesen saját Droll. Sajátságos módon tényleg nő.
Szilasi László
KEPES ANDRÁS
Nóra hosszas unszolására írok a Molynak. Sunyi módon az elfoglaltságomra hivatkoztam, valójában bizonytalan voltam. Több mint egy éve jelent meg a Tövispuszta, de azóta is a fogadtatáson, például a Moly olvasói véleménycsokrán rágódom. A több évtizedes televíziós pályafutásom elkényeztetett; a közönség elismerése és számtalan szakmai díj után csak most látom mekkora bátorság volt ősz fejjel egy másik területen ismét pályakezdőként, ezúttal a szépirodalmi olvasóközönség elé állni. Egy sikeres pálya könnyen hozzászoktatja az embert, hogy a negatív kritikákat az értetlenségnek vagy a rosszindulatnak tulajdonítsa, az első időkben a Tövispuszta néhány szakmai és olvasói kifogásával is így jártam, holott józan pillanataimban pontosan tudom, ez micsoda botorság. A sikerlistákon elért eredmények, a kiugróan magas eladott példányszám, a dicsérő vélemények és a külföldi kiadói érdeklődés mindenképpen hízelgő, de bolond volnék, ha nem próbálnám megérteni és elemezni a kritikus véleményeket, és nem akarnék tanulni belőlük. Ha nem gondolnám végig, mi sikerült és mi nem a szándékaimból.
Televíziós pályám során végig a magas művészet és a közönségsiker között húzódó pengeélen egyensúlyoztam, néha akaratlanul hol erre, hol arra billenve, és regényt is olyat szerettem volna írni, ami túllép a lesajnált nagypéldányszámú lektűr és a kifinomult ám szűk olvasói rétegízlés közti áthághatatlannak vélt szakadékon. Mondhatnánk: ez fából vaskarika, ha Mikszáthnak, Móricznak, Kosztolányinak, Márainak, Szabó Magdának és másoknak, a világirodalomból pedig sokaknak – főként az Észak-Amerikai és a Latin-Amerikai irodalomból – nem sikerült volna ez az attrakció. A Tövispusztát sok tízezer olyan ember is elolvasta, aki ilyen típusú könyvet ritkán vagy talán sohasem vesz a kezébe, aki még sohasem gondolta végig az elmúlt évszázad hazai történelmét más megközelítésből, mint amit a hiteltelen iskolai történelemkönyvekben olvasott vagy a szűk környezetében hallott. Paraszt, nagypolgár és zsidó származású olvasók tucatjaitól kaptam leveleket és köszönetet, hogy a történetekben magukra ismertek, hogy ez a könyv segített nekik átélni, más családok milyen traumákkal élték végig a közös huszadik századunkat. Akár hátra is dőlhetnék, hogy rendben van: ez volt a cél. Hiszen a mai társadalom legnagyobb tragédiáit: az elfogulatlan történelmi ismeretek és az önreflexió hiányát, az elit és a nagyközönség kölcsönösen értetlen szembenállását, a bemerevedett ideológiai értékrendeket vettem célba.
Más kérdés, hogy a felsorolt írók irodalmi teljesítményétől a Tövispuszta jócskán elmarad. Ezt én is látom. Ha nem látnám, a jogos kritikák figyelmeztetnének rá. De ez végső soron még csak az első regényem. Előttem az élet. Igaz, kicsit mögöttem is.
Televíziós pályám során végig a magas művészet és a közönségsiker között húzódó pengeélen egyensúlyoztam, néha akaratlanul hol erre, hol arra billenve, és regényt is olyat szerettem volna írni, ami túllép a lesajnált nagypéldányszámú lektűr és a kifinomult ám szűk olvasói rétegízlés közti áthághatatlannak vélt szakadékon. Mondhatnánk: ez fából vaskarika, ha Mikszáthnak, Móricznak, Kosztolányinak, Márainak, Szabó Magdának és másoknak, a világirodalomból pedig sokaknak – főként az Észak-Amerikai és a Latin-Amerikai irodalomból – nem sikerült volna ez az attrakció. A Tövispusztát sok tízezer olyan ember is elolvasta, aki ilyen típusú könyvet ritkán vagy talán sohasem vesz a kezébe, aki még sohasem gondolta végig az elmúlt évszázad hazai történelmét más megközelítésből, mint amit a hiteltelen iskolai történelemkönyvekben olvasott vagy a szűk környezetében hallott. Paraszt, nagypolgár és zsidó származású olvasók tucatjaitól kaptam leveleket és köszönetet, hogy a történetekben magukra ismertek, hogy ez a könyv segített nekik átélni, más családok milyen traumákkal élték végig a közös huszadik századunkat. Akár hátra is dőlhetnék, hogy rendben van: ez volt a cél. Hiszen a mai társadalom legnagyobb tragédiáit: az elfogulatlan történelmi ismeretek és az önreflexió hiányát, az elit és a nagyközönség kölcsönösen értetlen szembenállását, a bemerevedett ideológiai értékrendeket vettem célba.
Más kérdés, hogy a felsorolt írók irodalmi teljesítményétől a Tövispuszta jócskán elmarad. Ezt én is látom. Ha nem látnám, a jogos kritikák figyelmeztetnének rá. De ez végső soron még csak az első regényem. Előttem az élet. Igaz, kicsit mögöttem is.
FREI TAMÁS
Kedves Nóra
Nagyon szimpatikus amit csinál(nak), szerintem is az ilyen értelmes, gondolkodó, érdeklődő körök, „összejárások” teszik az életet érdekessé, kellemesé, élmény dússá.
Tulajdonképpen mindig olvasok, én is azok közé tartozom, akik „áldozatul estek” az eBooknak. Még évekkel ezelőtt vettem egy Kindle olvasót és azóta még annál is többet olvasok, mint korábban. Mondják, hogy az ilyen olvasóknak nem is az az előnye, hogy olcsóbbá válnak a könyvek, és ezért több könyvet veszünk, hanem hogy a kényelem teszi többet olvasóvá az embert.
Én ez utóbbi eset vagyok. Eleinte csak azért vettem Kindle-t, mert újságolvasóként és sokat utazó emberként sosem tudtam megoldani, hogy a kedvenc újságomat ott kapjam meg, ahol épp vagyok. Nagyon csábítónak tűnt, hogy amikor reggel felébredek, bárhol is legyek a világban, ahol működik mobiltelefon, ott megérkezik az újság is az éjjeliszekrényre, a Kindle-be.
Így kezdődött.
Aztán persze kinyitottam a Kindle shopot, és elkezdtem letölteni az érdekes könyvek első néhány fejezetét, ami ebben a rendszerben ingyenes. Megnéztem ma reggel, több mint 1.6 millió könyv érhető így el ezen az apró eszközön keresztül. metrón, buszon, strandon, bárhol. És lássuk be, 1.6 millió könyvből rengeteg lesz, ami érdekes. Így aztán állandóan sokkal több könyvet szeretnék elolvasni, mint amennyire időm van.
Nekem természetesen szakmai ártalom, hogy sok thrillert, kémregényt, politikai kalandirodalmat olvasok. Azért írok ilyen regényeket, mert mindig is ez a műfaj volt az egyik kedvencem. Így aztán természetesen ilyesmikkel van tele a Kindle, ennek az állandóan fejlődő, változó műfajnak az általam legjobbaknak tartott szerzőivel.
Ezek nagyrészt nem jelenek meg Magyarországon, már csak ezért is keveset olvasok magyarul, de aki megjelenik, az is akkora késéssel (csak nagyon ritka, pld Ken Follett esetében az egyidejű magyar megjelenés) szóval akkora a késés, hogy addigra elolvasom angolul, vagy németül azt, ami érdekel.
Most épp Robert Littel regényét olvasom, a „Fiatal Philby”-t, izgalmas, érzékeny történelmi kémregényt. Littel az egyik nagy kedvencem, anno, még televíziósként ismerkedtem meg vele személyesen. Sokan az amerikaiak élő klasszikusának tartják. Nálunk is ismerhetik a „Cég” című könyve alapján. Nagy hatást gyakorolt rám, legfőképp az, ahogy dolgozik. Ahogy kidolgozza a karaktereit, felépíti a cselekménysort, a váratlan fordulatokat.
A következő regény Vince Flynn uj regénye, az „Utolsó Férfi” lesz, már itt várakozik az olvasómon. Legutóbb John Grisham új thrillerét olvastam, a „Zsarolót”, előtte pedig Ken Follet évszázad trilógiájának a második kötetét.
Közben pedig természetesen dolgozom az új regényemen, a „2015 – A káosz éve és a magyar elit bukása” című akcióthrilleren.
Tulajdonképpen mindig olvasok, én is azok közé tartozom, akik „áldozatul estek” az eBooknak. Még évekkel ezelőtt vettem egy Kindle olvasót és azóta még annál is többet olvasok, mint korábban. Mondják, hogy az ilyen olvasóknak nem is az az előnye, hogy olcsóbbá válnak a könyvek, és ezért több könyvet veszünk, hanem hogy a kényelem teszi többet olvasóvá az embert.
Én ez utóbbi eset vagyok. Eleinte csak azért vettem Kindle-t, mert újságolvasóként és sokat utazó emberként sosem tudtam megoldani, hogy a kedvenc újságomat ott kapjam meg, ahol épp vagyok. Nagyon csábítónak tűnt, hogy amikor reggel felébredek, bárhol is legyek a világban, ahol működik mobiltelefon, ott megérkezik az újság is az éjjeliszekrényre, a Kindle-be.
Így kezdődött.
Aztán persze kinyitottam a Kindle shopot, és elkezdtem letölteni az érdekes könyvek első néhány fejezetét, ami ebben a rendszerben ingyenes. Megnéztem ma reggel, több mint 1.6 millió könyv érhető így el ezen az apró eszközön keresztül. metrón, buszon, strandon, bárhol. És lássuk be, 1.6 millió könyvből rengeteg lesz, ami érdekes. Így aztán állandóan sokkal több könyvet szeretnék elolvasni, mint amennyire időm van.
Nekem természetesen szakmai ártalom, hogy sok thrillert, kémregényt, politikai kalandirodalmat olvasok. Azért írok ilyen regényeket, mert mindig is ez a műfaj volt az egyik kedvencem. Így aztán természetesen ilyesmikkel van tele a Kindle, ennek az állandóan fejlődő, változó műfajnak az általam legjobbaknak tartott szerzőivel.
Ezek nagyrészt nem jelenek meg Magyarországon, már csak ezért is keveset olvasok magyarul, de aki megjelenik, az is akkora késéssel (csak nagyon ritka, pld Ken Follett esetében az egyidejű magyar megjelenés) szóval akkora a késés, hogy addigra elolvasom angolul, vagy németül azt, ami érdekel.
Most épp Robert Littel regényét olvasom, a „Fiatal Philby”-t, izgalmas, érzékeny történelmi kémregényt. Littel az egyik nagy kedvencem, anno, még televíziósként ismerkedtem meg vele személyesen. Sokan az amerikaiak élő klasszikusának tartják. Nálunk is ismerhetik a „Cég” című könyve alapján. Nagy hatást gyakorolt rám, legfőképp az, ahogy dolgozik. Ahogy kidolgozza a karaktereit, felépíti a cselekménysort, a váratlan fordulatokat.
A következő regény Vince Flynn uj regénye, az „Utolsó Férfi” lesz, már itt várakozik az olvasómon. Legutóbb John Grisham új thrillerét olvastam, a „Zsarolót”, előtte pedig Ken Follet évszázad trilógiájának a második kötetét.
Közben pedig természetesen dolgozom az új regényemen, a „2015 – A káosz éve és a magyar elit bukása” című akcióthrilleren.
Hát ennyi :-)
üdvözlettel és köszönve a türelmet
F Tamás
üdvözlettel és köszönve a türelmet
F Tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése