2013.XII.8.

Éjjel Esterházy nevét ütöm a keresőbe. Mondjon valamit. Jót. Nem tud, vagy az én szemem csak a nehezén akad meg. Hit és kétkedés arányait meglelni, kötöttségben a szabadságot, lázadásban a rendet, szabadságban a hitet, azt, amire szabadok volnánk – - – - gondolhattam volna az elején, hogy nem tudom befejezni (a mondatot). Vagy nincs ilyen arány, kushadás vagy hőbörgés csak? Idő nincs, az a baj. Minden kevés. Kétségeim ez által igazolódnának? Nincs idő bennem sem. Keresni kéne tovább, szavakat, hogy majd hajnalban, ne az összeszorított állkapocs ébresszen. Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk. Ámen.